Dübörög az ál-EU-kampány

Úgy gondolom, fölösleges lenne tagadni, amit a közvélemény-kutatások amúgy is igazolnak, hogy tudniilik az Európai Unióhoz való csatlakozás óta eltelt öt esztendőben kis hazánkban is jelentősen megnőtt az úgynevezett euroszkeptikusok száma. A csalódottság persze, némileg érthető is, hisz az unió – ahogyan azt Szájer József, a legnagyobb ellenzéki párt európai parlamenti képviselője megfogalmazta – egy sor területen nem teljesítette az elvárásainkat (így adós maradt – egyebek mellett – a kisebbségi jogok érvényesülésének gyakorlati támogatásával, amely kérdés számunkra a határon túl élő magyarok miatt kiemelten fontos), és akkor még egy szót sem szóltunk annak a „csodának” az elmaradásáról, amelyet  – kimondva vagy kimondatlanul, joggal vagy mindenféle alap nélkül – idehaza annyian vártak a kontines legnagyobb „klubjába” való belépésünktől. Mondom, ezt értem, bár a mérleg másik serpenyőjébe is lenne mit rakni (közgazdászok egyöntetű véleménye, hogy ha nincs az EU, már régen fizetésképtelenek lennénk), az viszont már korántsem ennyire világos, hogy a pártok éppen most folyó uniós kamnpányai miért képtelenek megfogalmazni akár csak egyetlen egy épkézláb európai gondolatot, és miért kizárólag azokkal az információkkal bombáznak bennünket, amelyeknek legfeljebb a 2010-es országgyűlési választások során lenne szabad előkerülniük. 

Mert itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a hazai politikai erők szinte mindegyike inadekvát, a tartalmat és a minőséget tekintve is csapnivaló óriásplakátokkal, hirdetésekkel, illetve kampányfilmekkel árasztotta el az országot ( megjegyzem, a reklámszakma jelesei nálam sokkal durvábban fogalmazták meg mindezt), mint inkább arról, hogy a 22 uniós képviselői helyért versenyt futó nyoc párt mintha pályát tévesztett volna, amikor az EU-választást sima belpolitikai csatározássá silányította. Mert bár magam készséggel elhiszem, hogy abban a felfokozott hangulatban és azoktól az indulatoktól vezéreltetve, amelyek egy jó ideje ezt az országot jellemzik, a kutyát nem érdekli, hogy Kiss Bendegúz vagy éppen Nagy Ubul utazik-e Brüsszelbe, mindazonáltal a pártok hozzánk eljuttatott üzeneteit több mint primitívnek tartom. És ez a megállapítás pontosan úgy érvényes a Fidesz ezredszer is elővezetett „ez egy bizalmi szavazás lesz” szlogenjére (hogy arról az Orbán-viccelődésről már szó se essék, miszerint mindazok, akik nem akarnak ingatlanadót fizetni, június 7-én rájuk szavazzanak), mint a szocialisták kigyúrt rosszarcúakkal és tévészékház-romboló kopaszokkal való „viaskodására”, a liberálisok „az a tét, hogy ki lesz a harmadik erő”-féle kérdésfelvetésére, a Bokros Lajossal „sokkoló” MDF-re, hogy avagy a másik négy indulóra, amelyek úgyszintén befelé „kacsingatnak”. Ha van egyáltalán bármiféle haszna is ennek az össznépi bohóckodásnak, az az, hogy most felmérhetjük, mi vár ránk 2010-ben.