Vissza 1989-be?

„Tanulnunk kell a hibákból, és forradalmat kell csinálni” – ezzel az több mint erős „felütéssel” indította március 15-i ünnepi beszédét Kósa Lajos, Debrecen fideszes polgármestere, ám még mielőtt a hallgatóságából bárki is elindult volna, hogy kaszára-kapára, netán egy jó kis Molotov-koktélra kapjon (Antall József: „tetszettek volna forradalmat csinálni”), gyorsan azt is hozzátette: „a rend, a tisztesség, a becsület forradalmát kell kivívni”, mert hiszen erkölcsi megújulás nélkül semmiféle esélyünk sincs egy más Magyarország megszületésére. Alig kétszázegynéhány kilométerrel odébb ugyanakkor egy másik szónok, egy másik város első embere, jelesül   Demszky Gábor, Budapest szabad demokrata főpolgármestere úgy vélte, manapság „nem új rendszerváltásra, soha ki nem próbált harmadik útra, forradalomra van szükség”, hanem arra, hogy visszatérjünk 1989-hez, és természetesen ahhoz a kiegyezéshez, amelyet akkoriban volt alkalmunk megtapasztalni, ellenkező esetben ugyanis „a bizalmatlanság és az abból fakadó egyre mélyebb gyűlölet” egyszer s mindenkorra tönkreteszi ezt az országot. Nos, hogy a Kósa által annyira vágyott erkölcsi forradalomból, esetleg a Demszky által szorgalmazott új kiegyezésből lesz-e az életben  valami, arról halvány fogalmam sincsen (optimistának mindenesetre nem nevezném magam), ám abban szinte biztos vagyok, hogy ma éppen azok kívánják vissza a legkevésbé 1989-et, akik akkor úgymond a történelmet írták, és akik most ezt a jeles évszámot a lehető legnagyobb nosztalgiával emlegetik.

És hát, tényleg..., a melankolikus múltidézésen túl miért is sírná vissza a két évtizeddel ezelőtti időket az a Demszky Gábor (hacsak nem a messze tűnt fiatalság okán), aki akkortájt még egészen bizonyosan nem gondolta, hogy ott öregszik meg Budapest főpolgármesteri székében, amiként azt sem, hogy egyszer eljönnek azok az idők, amikor korántsem az őt üldöző politikai rendőrség emberei okozzák számára a legnagyobb fekfájást,  hanem az adriai nyaralójával és a terepjáró-bérléssel kapcsolatos zavaros históriák. De sorolhatnám a többieket is mind-mind, majdhogynem kivétel nélkül... Hiszen ki hinné el példának okáért, hogy Gyurcsány Ferenc visszvágyik 1989-be, amikor legfeljebb egy szép reményekre jogosító ifjú mozgalmár volt, nem pedig Magyarország miniszterelnöke, no, meg az ország egyik legmódosabb embere, több üzleti vállalkozás tulajdonosa. És miért akarnák visszaforgatni az idő kerekét a honi politikai elit azon tagjai (a sor meglehetősen hosszú, hiszen néhány dúsgazdag szocialistától a Fidesz, az SZDSZ, az MDF, valamint a KDNP legismertebb és legfontosabb embereiig terjed), akik a jelenlegi hatalmukat, tekintélyüket, no, és a nem lebecsülendő vagyonukat, vagyis az egész egzisztencijukat csak és kizárólag a magunk mögött hagyott két évtizednek köszönhetik. Ezért aztán az ő könnyes-bús visszaemlékezéseik nemcsak nevetségesek, de módfelett hiteltelenek is. Megjegyzem, ha itt valakik beszélhetnek egyáltalán nosztalgiával a rendszerváltás emblematikus esztendejéről, akkor azok, akik semmit (vagy: szinte semmit) sem kaptak ettől a kétharmad emberöltőnyi időtől. Hiszen 1989-ben még számukra is olyan reményteljesnek tűnt minden.