Hataloméhség?

Úgy tűnik, a kormányfő távozási szándéka nemcsak a szocialistákat  lepte meg olyannyira, hogy azóta jószerivel minden mozgó tárgyban potenciális miniszterelnök-jeöltet látnak, hanem az ellenzéket is, amelynek néhány tagja – nyilván az öröm okozta sokk miatt – az átlagosnál sokkal hülyébb országgyűlési megszólalásokkal vétette észre magát. Már önmagában az sem volt hétköznapi, ahogyan a Tisztelt Ház hétfői ülésén Semjén Zsolt, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke Gyurcsányt a honi kommunistáknak ahhoz a vonulatához sorolta, amelyhez Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János tartozik (ami körülbelül olyan, mintha én Tomás de Torquemadát, a híres-hírhedt spanyol inkvizítort Semjén szellemi atyjának nevezném, ám mindez csak bemelegítés, amolyan szelíd-szolíd előjáték volt a Navracsics Tibor által sztentori hangon előadott dörgedelmekhez. A hangnem dolgába szerintem ezúttal ne nagyon menjünk bele, mert bár a kormánypárt tagjai közül többen kifogásolták a Fidesz frakcióvezetőjének olyan kijelentéseit, miszerint „nyomorúságos komédia, amit a szocialisták csinálnak, hülyének nézik az embereket”, valamint a hovatovább már megszokott „szégyellje magát, miniszterelnök úr” fordulatot, én úgy gondolom, az ilyen mondatok (sőt, még az ilyenebbek is) bőven beleférnek a parlamentáris demokrácia stílusába. Ezért aztán magam nem is ezen ütköztem meg elsősorban, mint inkább azon a vádon, hogy tudniillik Gyurcsány és a szocialista párt csakis azért játsszák el ezt a játékot, hogy „megtartsák a hatalmat”. Nos, mindez így igaz, Navracsics abszolút jól látja a dolgot, lévén a szocialisták tényleg azon ügyködnek (hadd ne mondjam: ügyeskednek), hogy lehetőleg minél később veszítsék el a hatalmat, ha már annak újbóli megkaparintására ez idő szerint a világon semmi esélyük sincs..., na, de, könyörgöm, hát nem a hatalom megszerzése és/vagy megtartása körül forog az emberiség teljes története?  

Vagy nem erről szóltak a görög városállamok hosszú évtizedeken át tartó összecsapásai, a római császárok intrikái, a középkor háborúi, az angol, a francia polgári forradalom eseményei, hogy Leninék országlásáról, avagy a magyar történelem vérzivataros századairól már ne is beszéljünk..., és vajon mi más, ha nem a hatalom megszerzésének a lehetősége motiválja a világ összes demokratikus pártját, köztük azt a Fideszt is, amely annak idején csak nehezen volt képes tudomásul venni (ha egyáltalán tudomásul vette), hogy előbb elvesztette, majd pedig nem szerezte vissza az annyira áhított hatalmat. Mindebből kindulva tartom kapitális ostobaságoknak „az Orbán Viktort kizárólag a hatalom érdekli”, „Orbán a hatalomért bármire képes”-féle alapvetéseket is (copyright Magyar Szocialista Párt), amelyek semmivel sem kevésbé primitívek és demagógok, mint Navracsics Tibor által bemutatott parlamenti verbális ámokfutás. Megjegyzem, a politkai rivális hataloméhes, avagy a hatalomhoz görcsösen, foggal-körömmel ragaszkodó „tetűként” való ábrázolásával nem az a legfőbb baj, hogy az ilyen megnyilatkozások tovább rombolják a politikai elit már amúgy is vészesen megfogyatkozott tekintélyét, mint inkább az, hogy az emberek zsigeri indulataira alapoznak („nézd má'', az anyja istenit, hát, ennek csak a hatalom kell”)..., amely megoldás viszont a számámra egyértelműen azt mutatja, hogy a pártok és a politikusok – legyen szó akár a szocialistákról, akár a Fideszről, akár Navracsicsról, Nyakóról, Gyurcsányról vagy Orbánról – teljes mértékben lenézik a választóikat, azt feltételezve, hogy azok minden további nélkül beveszik az ilyen süket és átlátszó dumáhat. Ami – legalábbis szerintem – tévedés. Pontosabban: remélem, hogy tévedés.