Gy. F., game over

Az a csodálkozással elegy tanácstalanság, amely a tisztújító kongresszus politikai cstározásaira készlő Magyar Szocialista Párt legfőbb embereinek az arcán tükröződött arra a hírre, miszerint Gyurcsány Ferenc kormányfő  az országgyűlés ülésén konstruktív bizalmatlansági indítványt terjeszt be saját maga ellen (ezt ugye, jobb helyeken lemondásnak nevezik), nagyon jól mutatja, hogy a döntés mennyire váratlan és előkészítetlen volt. Azt persze, hogy a miniszterelnök előzetesen megosztotta-e valakivel ebbéli szándékát, nem tudhatjuk, amiként egyelőre az sem teljesen világos, mi is lehetett az utolsó csepp a pohárban, ám annyi teljesen bizonyos, hogy a küldöttek előtt elmondott beszédében több olyan okot sorol fel, amelyek indokol(hat)ják meglepetésszerű távozását..., így azt, hogy sokak szerint az ő személye az, amely akadálya lehet az ország érdekében való gyors  összefogásnak, az ellenzék józan magatartásának, hogy a szavainak már nincs hitele, továbbá  hogy bár az idők során sikerült megszereznie a párt támogatását, „nem egyszer rajongó szeretetét”, ám a választóké annyira csökkent, hogy azok „az utolsó három évből a sikert alig látták (...) csak a kudarcokat”.  Aztán ott vannak a motívumok között az elkövetett hibák, így főleg a 2002-2006 közötti gazdaságpolitika, amelyért „nagy árat kellett fizetni”, nem különben a 2006-os kiigazítás, amely ugyan helyes volt, de amely kapcsán „adós maradtam a világos beszéddel, szavahihetőségem ezért sérült (...) nem láttam elég pontosan, mekkora szakadék tátong az ország szükségletei és az emberek vágyai között”..., no, és persze, meg kell említeni az ellenzék szerepét, azét az ellenzékét, mely „nem legyőzni, hanem megsemmisíteni kíván bennünket”, amelynek „2002 óta a célja az ország elfoglalása”, a velük egyet nem értőkkel szembeni bosszúhadjárat, és amely „gyűlöletet szít, tüntetést támogat, együttműködik a radikális erőkkel, életre hívta a Jobbikot.”  

Abba szerintem most nem érdemes belemennünk, hogy a Gyurcsány által elmondottak vajon egy higgadt és átgondolt „diagnózist” takarnak-e, vagy egy csalódott és a végtelenségig megkeseredett ember szavait hallhattuk – őszintén szólva ez utóbbin se lehetne túlságosan csodálkozni, hisz kevés magyar miniszterelnöknek volt része olyan vesszőfutásban, mint amilyet a 2004. szeptember 29-én kormányfővé választott Gyurcsánynak kellett elszenvednie –, amiként a nevével fémjelzett négy és fél év értékelésére is bőven van még időnk (amúgy is lesz ezekből annyi, hogy csak győzzük hallgatni), ehelyett foglalkozzunk inkább a jövővel..., így mindenekelőtt azzal, hogy az elmúlt időszakban szinte minden tekintélyét elveszítő hazai politikai elit vajon képes lesz-e felnőni a feladathoz, képes lesz-e felelősen viselkedni, és a most rendelkezésére álló idő – nagyjából két hét – alatt egy olyan személyt, egy konszenzusos jelöltet találni, aki alkalmas arra, hogy ebben a politikai és gazdasági válságtól egyaránt sújtott országban átvegye a kormányrudat, illetve megteremtse azt a minimális egységet, amely nélkül egy szemernyi esélyünk sincsen a bajokból való kilábalásra. Bevallom őszintén, ez ügyben erősen szkeptikus vagyok. Mert noha én is  ismerem azt a vélekedést, miszerint az amúgy folyton egymás torkának eső magyarok nagy baj esetén mindenkor hajlanak az összefogásra és az ellentéteik félretételére, magam ezt az állítólagos tulajdonságunkat még nem igazán tapasztaltam. Pedig hát, amióta csak az eszemet tudom, itt mindig is nagy volt a baj. Mostanában meg pláne az.