Egy élhetetlen ország

Nem gondolom, hogy bárki is különösebben elcsodálkozna a Szonda Ipsos legfrissebb felmérésének azon eredményein, amelyeket ma ismerhetett meg a nagyközönség, és amelyekből az derül ki, hogy kis hazánkban az elmúlt időszakban hatalmasra növekedett a politikai szkeptikusok száma. Az a tény, hogy ez idő szerint több mint 3,5 millió magyar igyekszik olyan nagy ívben elkerülni az összes létező pártot, amilyenben csak lehetséges, már önmagában is meglehetősen beszédes adat, ám ha mindehhez még azt is hozzátesszük, hogy az úgynevezett közéleti apátiához folyamatosan és drámai mértékben romló közhangulat is társul (a magukat mindenféle párttól távol tartók 94 százaléka úgy véli, idehaza „rossz irányba mennek a dolgok”), hát, akkor a legkevésbé sem tűnik túlzásnak kijelenteni, hogy Magyarország hovatovább élhetetlenné válik, ha egyáltalán indokolt még  a jövő idő használata..., mert magam például már réges régen azt érzem (és ezzel biztosan nem vagyok egyedül), hogy ebben az országban valami végzetes és jóvátehetetlen történt, valami félrement, kisiklott, amelynek következményeit nemcsak mi magunk, de még a gyermekeink, unokáink is viselni fogják majd (dehát így van ez jól, hadd öljék ők is egymást). És bár jó lenne hinni, hogy azok a zsigeri indulatok, az az engesztelhetetlen gyűlölet, amelyet nap mint nap megtapasztalunk, és amely már jó ideje kettéosztja ezt a kilencvenezer négyzetkilométert, a gazdasági bajokból való kilábalást követően enyhülnek majd, minderre nincs semmi esély..., nincs, merthogy a válság nem az előidézője, csupán a fokozója volt annak a gyalázatos légkörnek, amelynek valamennyien az elszenvedői vagyunk, s amelyért – mondjon bárki bármit is – úgy cakkumpakk a teljes magyar politikai elitnek tartozunk „hálával”. 

Igen, valamennyiüknek, kivétel nélkül. Mert bár a felelősséget bizonyára különböző arányban lehetne és kellene „szétdobni” a politikai élet egyes szereplő között, bizonyos, hogy ez nem vezetne sehova..., részint azért, mert ez a kérdés már nagyon-nagyon régen a politikai hitvallás részévé vált (így aztán objektivitást várni majdhogynem reménytelen), részint pedig azért, mert az „úgy kezdődött, hogy visszaütött”-féle megközelítés legfeljebb arra jó, hogy tovább mélyítse az ellentéteket. És hát, túlságosan indokolt sem lenne, minthogy lényegében ugyanez a politikai elit „birtokolja” a Tisztelt Házat 1990 óta – teljesen függetlenül attól, hogy mikor éppen melyik társaság csücsül az ellenzék, illetve a kormánypárt(ok) számára fenntartott padsorokban –, következésképpen nekik „köszönhető”, hogy ez a kicsi ország olyan lett, amilyen..., rosszkedvű és önbizalomhiányos, pesszimista és magukba forduló, jószerivel csak a gyűlöletnek élő emberek gyűjtőhelye, amelyet a kölföld elrettentő példaként emleget, és amelynek a polgárai még mindig képtelenek belátni, hogy az az út, amelyen haladnak, nem vezet sehová. És itt már régen nem arról van szó, hogy bárki bárkinek is megbocsásson, hogy bárki is egyszer és mindenkorra elfelejtse a ki tudja, mikor szerzett sérelmeket (az ilyen „irreális” dolgokra egyszerűen gondolni sem merek), csupán arról, hogy jó lenne végre egy olyan ország polgárának lenni, ahol élni lehet. Magyarország most nem ilyen.