Barroso koronája

Amióta világ a világ, a retorikai képesség mindig is a legnagyobb politikusi erények közé tartozott. És hát, nem véletlenül, hiszen aki tömegeket akar megnyerni (márpedig mi más lehetne a cél), annak hatásosan, hihetően és – főleg – meggyőzően kell tudnia beszélni. Hogy mindez mennyire így van, azt igazolandó idézhetném például Shakespeare-től Antonius szavait, amelyekkel a legyilkolt Caesar barátja pillanatok alatt fordítja a felbőszült  embereket a merénylők ellen, avagy az 1968-ban agyonlőtt Martin Luther King tiszteletes, az afroamerikai polgárjogi mozgalom egyik vezetője „Van egy álmom...”  (I have a dream...) kezdetű, jól ismert beszédét, amely egyfajta mérföldkő volt a feketék egyenjogúsításáért vívott küzdelemben. És ha ezek a példák a múltba visznek is, a politika világa manapság épp   úgy megköveteli a szónoki adottságokat, mint egykoron, legyen szó akár egy klasszikus beszédről, akár egy „mezei” sajtótéjékoztatóról. Mondjuk egy olyanról, mint amilyenben Balsai István, a legnagyobb ellenzéki párt  országgyűlési képviselője szerencséltetett bennünket annak a mintegy 6,5 milliárd eurós hitelszerződésnek az apropóján, amely az Európai Unió és Magyarország között jött létre nem is olyan régen. Balsai – amellett, hogy jogsértéssel vádolta a kormányt, amelynek szerinte „vissza kell ballagnia” Brüsszelbe az Európai Bizottsághoz, és kérnie kell, hogy módosítsák a szerződést” – azt a véleményt fogalmazta meg, hogy a Gyurcsány-kabinet elzálogosította az országot, így egy esetleges végrehajtáskor már sem a Parlament, sem a Szent Korona nem élvez védettséget. És bár az illetékes minisztérium rövid úton cáfolta a feltételezést, „gyermekded”-nek titulálva Balsai kijelentéseit, amelynek célja „a polgárok riogatása”, úgy vélem, a történet ennél sokkal többről szól.  

Mert az még csak hagyján, hogy Balsai (aki – mint a valamikori Fidesz-kormány igazságügy-minisztere – tökéletesen tisztában van azzal, hogy a nemzetközi szerződéseknek része az általa most bírált jogi nyilatkozat), eljátssza nekünk a semmiről semmit nem tudó hülyegyerek szerepét, az azonban már korántsem ennyire megbcsátható, hogy az emberi naivitást és hiszékenységet egy olyasfajta hangulatkeltésre használja föl, amely a jelek szerint – teszem hozzá: sajnos – a haza politizálás  elengedhetetlen „kelléke” lett. Vagy elhiszi bárki is, hogy annak a Balsainak, aki egészen pontosan tudja, hogy a forgalomképtelen dolgok (így például a Parlament) nem terhelhetők meg, illetve idegeníthetőek el, volt más, elfogadhatóbb célja is, mint az indulatok felkorbácsolása? Nem valószínű. És hogy miért is említettem az előbb a naivitást és a hiszékenységet? Nos, főként azért,  mert az e tulajdonságokat, aztán a mindenkiben meglévő félelmeket, nem kevésbé pedig az emberek méltányolható és méltányolandó érzelmeit  (úgy mint hazaszeretet, nemzeti büszkeség, és így tovább) szemrebbenés nélkül kihasználó politikusi produkciókat több mint visszásnak tartom. És ez még akkor is így van, ha teljesen nyilvánvaló, hogy a gondolkodni tudó polgárok egy része (hogy mekkora, fogalmam sincs) nemhogy nem dől a „mindjárt jönnek Barrosóék, és viszik a Szent Koronát”-féle ökörségnek, hanem egyenesen kikéri magának, hogy ennyire ostobának tartsák. Ami egyébiránt még a létező legenyhébb „büntetése” annak a mentalitásnak, amely a választók mély és tökéletes lenézésén alapszik. Más kérdés persze, hogy eljön majd az az idő is, amikor az ilyesmiért szavazatokkal kell fizetni.