2009.01.08. 10:59
A mi kandi kameránk
Bár a ferencvárosi időközi országgyűlési választásnak megvan a maga tétje, annak eseményei engem kifejezetten egy kelet-közép-európai, igen erősen abszurdba hajló vígjtékot idéznek, amelynek láttán az ember csak nagyon nehezen tudja eldönteni, sírjon-e vagy nevessen, s amely aligha kerül majd be a magyar parlamenti demokrácia aranykönyvébe.
Ahogyan mind jobban közeledünk az idei európai parlamenti, pláne meg a 2010-es (?) országgyűlési választásokhoz, úgy válik a pártok számára egyre fontosabbá minden olyan – máskor esetleg lényegtelennek tartott – epizód, amellyel az emberek előtt azt lehet igazolni, hogy „mi vagyunk az erősek, mi vagyunk az esélyesek, ezért csakis ránk érdemes voksolni”. Különösen így van ez abban az esetben, amikor a tét egy kicsivel (vagy talán nem is kicsivel) nagyobb..., teszem azt egy parlamenti képviselői hely. És bár egyetlen szék sorsa tényleg nem sokat oszt vagy szoroz, a fentebb említett okok miatt nem igazán csodálkozhatunk azon, hogy a jelöltállítási visszásságokat, az ajánlószelvényekkel való ügyeskedéseket követő kizárások után még állva maradt politikai erők igyekeznek mind nagyobbnak és nagyobbnak beállítani a tétet..., és nem csupán a „győzni mégis jobb”-féle elvből kiindulva, hanem azért is, mert pontosan tudják, hogy az ezen a hétvégén születő eredmény akár még az előttük álló két, összehasonlíthatatlanul fontosabb összecsapás végkimenetelét is befolyásolhatja. Talán ezért is fogalmazott úgy Kósa Lajos egy IX. kerületi választási fórumon, hogy mindenképpen „jelzésértékű lesz a vasárnapi voksolás”, ahol a szocik esetleges győzelme azt jelentené, hogy „velünk mindent meg lehet csinálni”, mert semminek nem lesz soha semmilyen következménye”, illetve hogy „tönkre lehet tenni az országot, szét lehet verni a nemzeti intézményeket, el lehet lopni, el lehet privatizálni bármit”.
Hát, hogy milyen eredmény mit jelentene, annak latolgatásába – a Fidesz alelnökével ellentétben – magam nem szívesen mennék bele (vasárnap este úgyis meghalljuk a pártoktól és a politológusoktól), ám ha már Kósa Lajos szavaira utaltam, hadd idézzek tőle egy másik, szintén e fórumon elhangzott mondatot is, jelesül, hogy sokan azt remélik, mindaz, aminek idehaza a tanúi vagyunk, csak egy afféle kandi kamerás felvétel része, és a „műsor” végén kiderül majd, hogy létezik egy másik Magyarország is. Nos, Kósa „kandi” ötlete számomra már csak azért is különösen érdekes, merthogy időről időre nekem is az övéhez hasonló érzéseim támadnak..., a ferencvárosi választás történései például kifejezetten egy kelet-közép-európai, igen erősen abszurdba hajló vígjtékot idéznek, amelynek láttán az ember csak nagyon nehezen tudja eldönteni, sírjon-e vagy nevessen, s amely aligha kerül be a magyar parlamenti demokrácia aranykönyvébe. És tényleg, vajon kinek higgyen (higgyen-e valakinek) az a választó, aki mindenütt kizárólag a sumákolást, az elvtelenséget látja és tapasztalja. Azt fogadja el, amit a hamis – fénymásolt – ajánlószelvények miatt kizárt csalók/lúzerek (nem kívánt rész törlendő) állítanak? Esetleg azt, amit a Jobbik választási bizottsági delegáltja és szivivője mond, hogy tudniillik a Fidesz is pofátlanul manipulált az ajánlószelvényekkel annak érdekében, hogy a Jobbiknak versenytársat teremtsen a MIÉP-jelölt „felépítésével”? Vagy az igazság mégis a legnagyobb ellenzéki pártnál lenne, amely perrel fenyegeti és hazudozással vádolja a Jobbikot? Mindezt az egyszeri polgár aligha akarja – de talán nem is tudja – eldönteni. Ellentétben azzal, hogy miért is rühelli annyira a politikusokat és a politkát.