2008.09.06. 11:10
Magyar (li)bajok
Noha tökéletesen megértem az állatvédőket, nem hiszem, hogy bármiféle egyenlőségjelet lehetne és kellene tenni egy mozifilm kedvéért vízbe fojtott kismacska, avagy egy késsel összeszurkált hátú, félig megvakított és az autópályára kihajított kutya esete, illetve libák és kacsák (kényszer)etetése közé.
Noha nem túl gyakran fordul elő velem, hogy egy téma kapcsán ne legyen határozott véleményem, most mégis ez történt..., ugyanis akárhányszor is gondoltam végig ezt a liba- és kacsatöméses históriát, teljes meggyőződéssel sem az egyik, sem a másik oldal álláspontját képviselők mögé tudtam odaállni. Mert hát egyfelől tökéletesen megértem a bécsi székhelyű állatvédő szervezet aktivistáit is, akik számára bizonyára rettenetesen barbár dolognak tűnik a hazánkban honos liba- és kacsatömés (nem mellesleg Magyarország 2004. májusától 15 év türelmi időt kapott az Európai Uniótól, hogy valamiféle alternatívát találjon a kényszeretetésre, ami nem lesz egyszerű), és akik kampányt hirdettek a hízottlibák és -kacsák feldolgozásával foglalkozó szentesi Hungerit Zrt. ellen, másfelől viszont azt is látom, hogy a cég, különösen pedig annak munkavállalói milyen lehetetlen helyzetbe kerültek a Négy Mancs Alapítvány akciózása nyomán. Mert bár az a tény sem hagyható figyelmen kívül, hogy a német, osztrák, francia megrendelők visszakozása miatt a Hungerit több milliárdos árbevétel-kieséssel kénytelen számolni, mindez semmi ahhoz képest, hogy mintegy kétszáz dolgozójuktól is meg kell válniuk..., és akkor még egyetlen szóval sem említettük azokat a százakat, akik a szentesiek „beszállítói” voltak, s akiknek a liba- és/vagy kacsatenyésztés jószerivel az egyetlen bevételi forrásuk. A kérdés így hát nem csupán az, hogy a „mancsosok” miért éppen hazánkat személték ki célpontnak, s miért nem mondjuk a francia, spanyol vagy portugál feldolgozókat, hanem az is, hogy az általuk vezényelt kampány sikeréért nem kell-e indokolatlanul nagy árat fizetni.
A válasz minden valószínűség szerint „igen”, hiszen családok sokaságának boldogulása a tét, akárcsak a japán, a norvég, az izlandi bálnavadászok esetében, akik számára a hatalmas tengeri emlősök elejtése nemcsak a kulturális hagyományok része (noha az is, ezért igen jelentősi társadalmi támogatottságot élvez), hanem a fő – de az is lehet, hogy a kizárólagos – megélhetési forrás. És ha minden tiszteletem a világ különböző pontján tevékenykedő állatvédőké is, hisz önzetlenül, ráadásul kevés megértéstől övezve teszik a dolgukat, mégis úgy gondolom, nem ártana különbséget tenniük (ha olykor ez nagyon-nagyon nehéz is) a „hivatalból üldözendő” és a tolerálandó cselekedetek között. Annál is inkább, mert valóban nem hiszem, hogy bármiféle egyenlőségjelet lehetne és kellene tenni egy mozifilm kedvéért vízbe fojtott kismacska, avagy egy késsel összeszurkált hátú, félig megvakított és az autópályára kihajított kutya esete, illetve libák és kacsák (kényszer)etetése közé..., jóllehet nálamnál kevesebben érezhetik át jobban, mit is jelent, amikor leerőszakolnak az ember (állat) nyelőcsövébe egy húsz centiméteres csövet, hiszen én már akkor is hosszú percekig öklendezek, amikor az orvos a torkomat nézegeti azzal a nyelvlenyomó izével (spatulával). Summa summárum, a helyzet nem egyszerű, ám annyi biztos, hogy ez idő szerint az állatvédők (no, meg természetesen a libák és a kacsák) állnak nyerésre. És ez még akkor is így van, ha magam ezúttal inkább az embereknek drukkolok.