Slágermúzeum metálszörnyekkel

Teljesen normális viselkedésnek számított, ha valaki a nyolcvanas években Iron Maiden-poszterekkel plakátolta ki a gyerekszobáját (már ha volt neki), de manapság azért némi megrökönyödést vált ki az emberben, ha egy fesztiválon Maiden-pólós fiatalokba botlik. Márpedig kedd éjjel sok volt a Szigeten az egy négyzetméterre jutó fekete alapon Eddie-szörnyes ruhadarab, ahogy szűk bőrnadrágból és magas szárú sportcipőből sem volt hiány.

[caption id="" align="aligncenter" width="400"] A magyar dal után a heavy metált ünnepelte a Sziget.
[/caption]

A heavy metál-történelem egyik legfontosabb zenekara adott koncertet csaknem 60 ezer ember előtt a fesztivál nulladik napján.
Kezdésnek a basszusgitáros Steve Harris lánya, Lauren Harris és együttese volt hivatva bemelegíteni a közönséget. Ám a produkció hatására sokan inkább a legközelebbi kocsma felé vették az irányt: a kétségkívül energikus leány minden eredetiséget nélkülöző rockkliséki és gyengécske hangja csak arra volt jó, hogy még éhesebb legyen Dickinsonék zenéjére a publikum.

Aztán röviddel kilenc óra után felgördült a hatalmas színházi függöny, és a gigászi Egyiptom-díszletben megjelent a brit heavy metal egyik legnagyobb klasszikusa. Érdemes volt az amúgy sem kicsi nagyszínpadot megnövelni a díszletnek, mert valóban impozáns látványt nyújtott az 1984-es Powerslave lemezborítóról ismert miliő az izzó szemű múmiákkal, halálfejes rohamosztagosokkal és a zenekar kabalájának számító horrorfigurával, Eddie-vel.

Utóbbi előbb csak blazírtan szemlélődött a sarokban, majd a Somewhere in Time borítójáról megismert, négy-öt méter magas futurisztikus figuraként sétált be a képbe. Addig azonban sorban zúzta a zenekar legnagyobb slágereit a Can I Play with Madnesstől a Heaven Can Waitig (utóbbi alatt néhány szerencsés rajongó is üvölthette a refrént a színpadról).

Tény, hogy az öregek kissé tokásodtak és csinos kis sörhasat eresztettek az évek során, de a múlt héten ötvenedik születésnapját ünneplő Bruce Dickinson egészen kiváló kondícióban ugrálta és futotta végig a kétórás show-t, amelyet még az sem gyengített, hogy a pirotechnika néha a húsz évvel ezelőtti színvonalat idézte.

A Maiden-őrültek azt kapták, amit akartak: pátoszmetált a brit zászló lengetésével, szigorú basszusfutamokat szélesterpeszben, jól felhúzott gitárszólókat (a hangosítás miatt alig hallhatóan) és ami talán a legfontosabb: csapzottan is lelkes metálhéroszokat testközelből.
Hazafelé tűnt csak fel, hány kisgyereket hozott el apja nevelési célzattal a metálestre. Ki tudja, talán ők is beszereznek egy Iron Maiden-posztert a szobájuk egyik sarkába. Közvetlenül a Linkin Park mellé.