Leszállt az aranygép

[caption id="" align="alignleft" width="465"] Az aranypáros még nem tudja, mi lesz négy év múlva - fotó: Kallus György
[/caption]A tömeg egy emberként zúgta, hogy „Szép volt fiúk!”, pedig legjobbjainknak már nem volt szüksége bíztatásra: mindent megtettek, hogy hazánkat újabb három aranyéremmel gazdagítsák. Meg is látszott rajtuk a fáradtság, Kásás Tamás háromszoros olimpiai bajnok vízipólós elmondta, semmire sem vágyik jobban, mint hogy lefeküdjön aludni. A negyedik olimpiai indulását latolgatva pedig kijelentette, négy év múlva nélküle fog elindulni a repülőgép Londonba. Ugyanígy látta jövőjét Benedek Tibor is. „Ennél szebben nem fejezhettem volna be a karrieremet. Az én életemben ez volt a csúcs, és mint mondani szokták a csúcson kell abbahagyni” – mondta a szintén háromszoros olimpiai aranyérmes pólós.

Úgy tűnik a 2008-as olimpia nem csak a víziladásaink, hanem kajakosaink életében is nagy változást hozott. Amikor Kovács Katalint arról kérdeztük, hogyan fog készülni a 2012-es nyári játékokra, csak annyit mondott, egyelőre nem gondol Londonra. „2012 még nagyon messze van. Nem tervezek előre, a mostani helyzetben pedig főleg nem” – mondta az olimpiai bajnok kajakostársával Janics Natasával történtekre utalva. A páros másik tagjától sem tudtunk meg többet a jövőről. Előbb Kovács Katalinra nézett, majd kijelentette: „ennyi harc után, amit a páros megélt..., nem tudom mi lesz négy év múlva”.

Nem így látta „legaranyosabb ezüstérmes” úszónk Cseh László, aki a gépről leszállva máris arról beszélt, hogy januárban az edzőtáborban újrakezdi a felkészülést. „Most is beleadtam mindent, nem vagyok csalódott a második helyezés miatt. Ez is nagyon jó érzés, hiszen nem vesztettem és csak ez számít” – mondta. Sportolóink abban szinte kivétel nélkül egyetértettek, hogy rettenetesen elfáradtak az olimpia 16 napja alatt. Vajda Attila aranyérmes kenus azt mondta, a döntőre már annyira elfáradt, hogy abban az állapotban azt is el tudta volna fogadni, ha nem aranyéremmel tér haza. „Bevallom, elfáradtam. Bármelyik helyezéssel beértem volna addigra” – mondta.

Az „aranygép” – vagyis a magyar olimpikonokat, köztük a kajak-kenu válogatottat és a vízipólósokat is szállító menetrendszerinti járat – Pekingből kora reggel érkezett haza Ferihegyre. A repülőtéren csak a meghívott vendégek voltak jelen, a magyar küldöttség a Ferihegy betonjáról rendőri felvezetéssel egyenesen a SYMA csarnokba utazott, ahol közel ezer rajongó, rokonok, barátok várták a hazaérkező magyar sportolókat. A SYMA Csarnokban aztán a sportolók a szurkolókat megkerülve a hátsó bejáraton vonultak be, élükön Schmitt Pállal, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnökével. Ezután a Pekingben pontszerző versenyzőket egyenként szólították fel a nemzeti lobogóval és az öt karikával feldíszített színpadra, mindeközben a kivetítőkön a magyar sportolók pekingi sikereit nézhették a rajongók.

Elsőként a kajakos Vereckei Ákos, a hölgyek közül pedig a vívó Knapek Edina lépett a pódiumra, majd sorra következtek a többiek, utolsóként a férfipólósok, akik a legnagyobb tapsot kapták. Kozmann György, a kínai fővárosban harmadik helyezett kenus elmondta: fantasztikus érzés, hogy az elmúlt egy hónap fájdalmai után kárpótlást kaptak az olimpiai bronzéremmel, és a győzelem érzése Pekingből Magyarországra is átjött. Rövid beszéde közben könnyeivel küszködött, mint ahogy összes sportolótársa tette meghatódva az időközben másfélezres szurkolótábor láttán. A vízilabdázók közül Molnár Tamás két gyermekével a karján ment fel a színpadra, Lóránt Hugó egy 1-es, Benedek Manó pedig egy 2-es számmal ellátott pulóvert viselt, utalva édesapjuk 12-es sapkaszámára.

Ezt követően Schmitt Pál lépett a mikrofonhoz és megköszönte a szurkolótábornak a fantasztikus fogadtatást. Hangsúlyozta, nem csak az aranyakat, hanem minden az olimpián elért helyezést ugyanúgy értékelni kell. Gyenesei István sportért felelős miniszter azt hangsúlyozta, hogy a magyarokon kívül nem voltak más nemzetbéliek, akiknek szurkolását úgy lehetett hallani, mint az övékét. A rajongók és autógrammvadászok még órákkal az ünnepség után sem akarták hazaengedni olimpikonjainkat, mindenki magának akarta a legjobb fényképet, „legaranyosabb” aláírást.