Jegyet nem tudtak hamisítani, pénzt igen

Azon a napon, amikor végre magyar jutott a vívás esti négyes döntőjébe, tucatnyi magyar elhatározta, hogy ha fene fenét eszik, akkor is bejut a Fencing Hallba, azaz a vívócsarnokba. A pekingi olimpián jegyhez jutni nem lehetetlen, de nem is könnyű. Hivatalosan minden jegy elkelt, de utazási irodák és magánszemélyek még rendelkeznek eladó belépőkkel.

[caption id="" align="aligncenter" width="400"] Nem is igazi magyar az, aki nem tud jegy nélkül bejutni egy vivődöntőre. Legyen az olimpiai bajnok, notórius beszökő vagy éppen e sorok írója.
[/caption]

A hét órakor kezdődő döntő előtti órákban az elszánt magyarok első feladata volt, hogy bejussanak abba az olimpiai szektorba, ahol a Fencing Hall is található. A szektort, ezt a kerületnyi területet Olympic Greennek nevezik, azaz olimpiai zöldfelületnek. A valóság az, hogy szürke térkőburkolatok végeláthatatlan mezeje ez. Itt található a Vizes kocka és a Madárfészek, egy sportcsarnok és egy kongresszusi központ. És megannyi kiegészítő létesítmény. Bejutni a szektorba csak aznapra érvényes jeggyel lehet.

Ezt sok magyar úgy oldotta meg, hogy szerzett tornajegyet, vagy délelőttről „bennragadt” a területen. A csarnok előtt fél hat körül kis csapat magyar gondolkodik a bejutáson: Kokó, az olimpiai bajnok és barátai, egy kétgyerekes család, egy fiatal pár, egy szemüveges fiatalember és jómagam. Eltérők a stratégiák. Első próbálkozásként a fiatal pár megpróbálja eljátszani, hogy véletlenül rossz jegyet hozott el. A szemüveges egyszerűen jegy nélkül akar beszaladni, a család könyörög a jegyszedőknek, Kokó pedig olyanokat győzköd, főleg németeket, akik kiestek a döntőből. Senki sem jár sikerrel. Illetve Kokónak ajánlanak egy jegyet 100 euróért, de abban bízik, lesz más megoldás is. Az eredeti jegyár egyébként 2300 forint volt.

Lassan kiderül, hogy jegy nélkül nem lehet bejutni. Hiába próbál a magyar pár egy nagyobb magyar csapathoz csatlakozni, kétszer is kiszúrják az eltérő jegyeket. A családapa ekkor megszólít egy kínai házaspárt, és meggyőzi őket, hogy a fiának, aki junior vívóreménység, mindenképpen látni kell a döntőt. Árában vesznek két jegyet a meghatódott kínaiaktól.

Közben a szemüveges megint beszalad, már az üvegajtóig jut, de megfogják. Kokó megtalál egy amerikás magyart, aki soha nem járt még Budapesten, és magyar mezért, relikviákért esetleg hajlandó tárgyalni a jegyeladásról. Kokó felajánlja a rajta lévő mezt dedikálva, de sajnos az amerikás nem tudja, ki is Kokó valójában. Üzlet nincs. Én a nálam lévő egyéb jegyek cseréjét ajánlom a kínaiaknak, akik viszont nem értik, mit akarok, mert a „ticket” szó sincs meg nekik.

Ekkor már húsz perce szakad az eső. A család gyerekei áznak, de kitartanak, a szemüvegest negyedszer is kihozzák, Kokóéknak már csak egy kell, a többit magas áron megvették. Ekkor rám mosolyog a szerencse. Egy egyedülálló kínai érkezik, tud angolul, és három másik vívójegyért elcseréli a mostanit. Bejutok, szárítkozom, és mire a vívócsarnokba érek, ott ül mindenki: a négytagú család, Kokóék, a fiatal pár lánytagja, szemben pedig mosolyog a szemüveges fiatalember. Győzelem, mindenki bent van. A család újabb kínai házaspárt győzött meg, Kokóék találtak eladó jegyet, a lány egy magyartól egyéves golfklubtagságiért vette a belépőt. A szökdöső fiatalember hét órakor még kint ázott, de akkor valahonnan az égből odapottyant egy norvég vívóedző, és adott neki egy ingyenbelépőt.

Árak az olimpián

Jegy egy hatórás teniszprogramra:

eredeti ár: 3450 forint, feketepiaci ár: 24 000 forint

jegy az úszódöntőkre a feketepiacon: 80 000 forint

egy kis dobozos sör: 230 forint

hivatalos póló: 6900 forint

öt plüss kabalaállat: 4400 forint

hivatalos sporttáska: 3450 forint

metrójegy: szurkolóknak ingyenes

Mire megszáradunk, Boczkó Gábor elveszíti az elődöntőt, és végül negyedik lesz. Mi mégis győztesnek ítéljük magunkat. Másnap pedig kiderül, hogy jeggyel bejutni a teniszre nehezebb, mint jegy nélkül vívásra.

Az olimpia második napjára a külföldiek számára világossá vált, hogy az önkéntesek kedvesek ugyan, de tőlünk információt kérni felesleges időpocsékolás és idegeskedés. Szinte senki sem tud közülük angolul, ha pedig végre megértik a kérdést, addig bonyolítják, vitatják tucatnyian, mi a megoldás, hogy abból válasz nem lesz soha.

A központi olimpiai helyszínt három szektorra szabdalták fel. Egy jegy csak egy szektorba érvényes, a szektorok között átjárás nincs. A teljes terület körül jár egy körjáratú busz, de ezt az önkéntesek nem tudják, vagy vitatkoznak az irányán, a számán, satöbbi. Én azt a taktikát követem, hogy egyedülálló önkéntesekre vadászom, hátha elkerülhető a káosz. Sajnos azonban akárkit is szólítok meg, fél perc alatt másik kilenc jóindulatú fiatal dönti romba a tervet. Végtelen türelem és humorérzék.

Ezt már egy amerikai javasolja a K25 jelű buszon, ahová egy tanácsra végül felpréselődtünk, de egyre távolodunk vele az olimpiai helyszínektől. Térképek, tájékoztató táblák nincsenek. Egy hirtelen ötlettel átszállunk egy taxiba, de a kommunikáció lehetetlennek bizonyul, az általunk kinézett útvonal pedig le van zárva. Gyalog vágunk neki. Az átlagos távolság két sportcsarnok vagy stadion között egy kilométer, nekünk ötöt kell megtenni. De a szerencse itt is segít. Egy másik amerikai megnézi a jegyünket, és rátesz minket az 1-es buszra. A teniszstadionnál tesz le. Úgy érzem, több ezer önkéntessel beszéltem, de ezt egyikük sem tudta.
A külföldiek most már többnyire egymással beszélik meg a problémát, ezt diktálja a tapasztalat.

A feleslegessé vált jegyek eladására az első napokban nem alakult ki klasszikus feketepiac Pekingben, a központi metrómegállóban azonban lassan megkezdődött a cserebere. Egy magyar szurkolót fedezek fel itt. Két tornajegyét árulja tízszeres áron. A kínaiak aranyesélyesek, talán elkel ilyen áron is. Először csekély az érdeklődés, de aztán egy lelkes kínai alkudozni kezd. A magyar merev, és végül a kínai beadja a derekát.

A 100 jüanos (2300 forintos) jegyet tízszeres áron adja el. Az úszódöntőre egy görög házaspár 400 dollárért értékesíti jegyeit, de csak azért, mert éppen akkor versenyez íjász fiuk másutt. A legtöbben a Vizes kockába akarnak bejutni, de kelendők az atlétikajegyek is. „Bármilyen jegyet veszek” – hirdeti egy amerikai srác, aki az utolsó pillanatban érkezett meg Pekingbe. Rossz arcú kínai üzérből csak kettőt fedezek fel.

Lent a metróban más világ van, hipermodern szerelvények, kényelmes székek, jó tájékoztatás. Be is jutok a szektorba, de az élelmet és vizet elveszik, bent pedig csak chips, mogyoró, csoki és keksz kapható. Illetve működik a McDonald''s is, félórás sorokkal. A szurkolók mindegyike éhezésre és álmosságra panaszkodik. Kávét az egész olimpián nem lehet kapni. A hivatalos bolt méregdrága, de olimpiai jelvénnyel ellátott termékekből csak eredeti kapható. Hamisítottat Peking-szerte senki sem talált. Talán kivégzés jár érte.

Másnap a nagy jegyüzletet kötő magyar fizetni próbál a hivatalos olimpiai boltban. A pénzszámláló azonban villogni kezd: a 100 jüanos bankjegyek mindegyike közönséges hamisítvány. „Pólót, jegyet nem lehetett, hamisítottak hát pénzt” – kesereg a kárvallott.

eredeti ár: 3450 forint, feketepiaci ár: 24 000 forint

jegy az úszódöntőkre a feketepiacon: 80 000 forint

egy kis dobozos sör: 230 forint

hivatalos póló: 6900 forint

öt plüss kabalaállat: 4400 forint

hivatalos sporttáska: 3450 forint

metrójegy: szurkolóknak ingyenes Nem is igazi magyar az, aki nem tud jegy nélkül bejutni egy vivődöntőre. Legyen az olimpiai bajnok, notórius beszökő vagy éppen e sorok írója. Nem is igazi magyar az, aki nem tud jegy nélkül bejutni egy vivődöntőre. Legyen az olimpiai bajnok, notórius beszökő vagy éppen e sorok írója. -->