A trónkövetelő

Noha nagyon is el tudom képzelni, hogy sokaknak élethalál kérdése a dolog, magam inkább szórakoztatónak tartom a Magyar Demokrata Fórum elnökválasztási sztoriját. Már önmagában az elég vicces, hogy egyesek úgy beszélnek a több jelölt lehetőségéről, mintha legalábbis valamiféle világszenzációról lenne szó, de hát ez még valahol érthető is, utóvégre a magyar pártelnökök korántsem arról híresek, hogy drámai csatákban nyerik el posztjukat. És bár az SZDSZ választása valahol üdítő kivételnek bizonyult (no persze, nem a csalás okán), a valóság mégiscsak az, hogy a pártok első emberei mindent elkövetnek azért, hogy vetélytársak nélkül oldják meg a „versengést”, vagy úgy, hogy még a tényleges megmérettetés előtt eltakarítják az útból a riválisokat, vagy pedig úgy (és ezt teszi az okosabbja), hogy már jó előre olyan helyzetet teremtenek, amelyben senkinek sem jut eszébe az olyasféle meggondolatlanság, mint mondjuk harcba szállni az elsőségért. Ha aztán valakinek mégis elszáll az agya, s olyan „nagyratörő”, ambíciózus terveket dédelget, mint esetünkben Almássy Kornél alelnök, akkor bizony nem sok megértésre (pláne meg támogatásra) számíthat pártjában. Hogy ez mennyire így van, azt semmi sem mutatja jobban, mint Herényi Károly frakcióvezető meghökkentő nyilatkozata, amely nem csupán a jövőt vázolja fel, már amennyiben megelőlegezi, hogy a programot és a támogatókat egyaránt nélkülöző Almássy éppen úgy visszalép majd, mint tették azt Dávid Ibolya korábbi kihívói, hanem azt is az ifjú politikus szemére veti, hogy „az egyik legfőbb támogatóját támadja meg”, azt, aki nélkül nem lenne az MDF alelnöke, a budapesti választmány elnöke, főként pedig országgyűlési képviselő, és ez „erkölcsi kérdéseket vet fel”.

Nos, ha a magam részéről elég sületlenségnek is gondolom, hogy tudniillik egy elnökjelöltséget afféle támadásként értékeljünk, nem különben, hogy azt a hála/hálátlanság dimenziójában vizsgálgassuk, tény, hogy Almássy eddig nem túl sok épkézláb elképzeléssel rukkolt ki. Az olyan mondatok ugyanis, miszerint Dávid Ibolya „egyszemélyes pártot akar csinálni”, egészen egyszerűen értelmezhetetlenek, az olyanok meg, hogy „legyen  nyílt vita a megújulásról, majd a különböző álláspontok bölcs összehangolása után legyen közös cselekvés”, illetve hogy „aggodalommal tölt el, hogy a fórum hosszú ideje nem tud kitörni a kispárti szerepből”, amely helyzeten „változtatni kell, változtatni akarok, és változtatni is tudok”, hát, őszintén szólva még közhelynek is meglehetősen gyengécskék, nemhogy valamiféle akciótervnek. Ami meg azt az a kijelentést illeti, miszerint „önálló politikai erővé szeretném az MDF-et formálni”, nos pontosan ez az, amit csak igen kevesen hisznek el Almássynak. Akadnak, akik egyenesen a Fidesz „trójai lova”-ként emlegetik őt, másoknak meg az a meggyőződésük, hogy egy Almássy által vezetett MDF jószerivel másodpercek alatt tűnne el a legnagyobb ellenzéki párt feneketlen gyomrában, amelynek következtében az egykor  szebb napokat látott fórum éppen olyan statiszta szerepre lenne kárhoztatva, mint a kereszténydemokraták. Ezt a lehetőséget (csakúgy, mint a Fidesszel való esetleges közös listát) Herényi Károly „hátborzongató”-nak titulálta, mondván: „az MDF egyik legfőbb értéke a konzervativizmusa mellett a függetlensége”. Persze nem igazán érdemes ennyire előreszaladni, hiszen Almássy ez idő szerint még nem több, mint afféle (ön)jelölt jelölt, akinek egyelőre „csak” annyi a feladata, hogy a párton belül híveket találjon a Dávid Ibolya elleni „meccséhez”. És ami azt illeti, már ez se lesz könnyű.