Régi dicsőségünk

Vajon büszkék vagyunk-e a magyarságunkra – erre a kérdésre keresték a választ az Image Factory és a Tárki szakemberei abban a felmérésben, amelynek most napvilágra került eredményei nem minden tanulság nélkül valók. És itt nem elsősorban arról van szó, hogy kiderült, büszkeségünk még mindig az olyan forrásokból táplálkozik, mint mondjuk a magyar tudósok sikerei (jóllehet ezek elsősorban az elmúlt évszázad első harmadához köthetőek), a nemzeti konyha, kisebb részben pedig az irodalom és a képzőművészet, hanem azokról a területekről, amelyeken látványos romlás következett be a 2005-ös, hasonló kutatás óta. Ott van például a magyarságukra „nagyon büszke” emberek számának jelentős csökkenése: arányuk napjainkban már csak 32 százalék – szemben a három esztendővel ezelőtti negyvennel –, ráadásul többségük az idősebb generációhoz tartozik. Ennél is elgondolkodtatóbb azonban az a tény, hogy a „kevésbé tudok büszke lenni az országra, mint szeretnék” megállapítással most tíz százalékkal többen értettek egyet, mint 2005-ben, pláne meg az, hogy a megkérdezetteknek több mint a fele (egészen pontosan 57 százaléka) vélte úgy, hogy van egynéhány dolog napjaink Magyarországában, amely miatt kifejezetten szégyelli magát. Ez utóbbiak aránya az elmúlt három évben 16 százalékkal növekedett, ami szerintem nagyon sokat elárul azokról a lélekromboló viszonyokról, amelyeket át kellett és át kell élnünk.

És bár a fenti, kétségkívül nem túl szívderítő eredményeket értékelő szociológusnak bizonyára igaza van akkor, amikor azt állítja, a bajok egyik forrása, hogy tudniillik már vagy nyolc-tíz éve nincsenek sikereink (ha meg mégis, nem tudunk nekik örülni), meg hogy az önbizalmunknak nem tett túl jót, amikor azt kellett megtapasztalnunk, hogy az általunk korábban lesajnált országok sorra húznak el mellettünk..., magam más okokat is látok. Így mondjuk azt, hogy egy alapvetően panaszkultúrán „edződött” országban csak nagyon elvétve szokás sikerekről, eredményekről beszélni, annál inkább negatívumokról, kudarcokról, gyászos jelenről és még sivárabb, még kilátástalanabb jövőről. Arról már nem is beszélve, hogy a 2005-ös – azaz az utolsó – „békeév” óta bizony olyan dolgok történtek idehaza, amelyek a büszkeségünket amortizálták, a szégyenérzetünket viszont növelték. És valóban..., vajon kinek jutna az eszébe ott büszkének lenni bármire is, ahol az élet egy jó ideje már nem közös célokról és feladatokról, nem kisebb-nagyobb eredményekrő szól, hanem őszödi beszédről és hazugságokról, utcai zavargásokról és rendőrattakokról, tévéostromról és Molotov-koktélokról, és ahol a politikai elit olyan hidegháborús viszonyokat hozott létre, amelyek párjukat ritkítják a jó öreg Európában. Nos, ezek után a büszkeség erősödését várni..., hát, határtalan optimizmusra vall.   

Akárcsak az, ha úgy gondoljuk, hogy a közhangulat normalizálódása nélkül valamit is javulhat a helyzet. Amelyben egyébként nem kevesen szemmel láthatóan nagyon jól érzik magukat. Ami még hagyján, csak ne higgyék azt, hogy éppen egy ilyen Magyarországra kell büszkének lenniük.