Aranyláz kedvtelésből

„Ezen a parton több kiló arany van” – mutat végig Eperjesi László a Komárom-Esztergom megyei Ács kavicsos Duna-partján, miközben a felszerelést szereli össze. A gazdátlanul heverő milliók puszta tudata is doppingolóan hat, amint az aranyásznak próbálunk segíteni. Csak nem lehet mindet kinyerni – hűti le a kedélyeket.

Mégsem feleslegesen állunk a folyóparton harminc fokban. A tapasztalt aranymosó ugyanis olyan helyet is felfedezett, ahol már megéri a fáradtságot a keresgélés.

A vöröses sóderréteget kell összekupacolni – magyarázza. A hegyekből érkező arany többek között a vörösgránáttal együtt rakódik a partra, így a színből következtetni lehet a jelenlétére. Ezzel kezdődik a munka fárasztóbb része: mintegy két köbméter sódert kell összehordani a mosópad mellett. Valamelyest pihentetőbb rész következik, kényelmesebb tempóban, féllapátonként át kell mosni az ígéretes anyagot. Az aranyász a padra erősített, 60 fokban megdöntött rostára hányja a sódert. Eközben egy tartályból – amit a búvárszivattyú folyamatosan tölt – zuhanyszerűen víz spriccel a rostára. A négymilliméteres lyukakon átmosódik finomabb sóder, míg a nagyobb kövek a földre gurulnak. A kimosott anyag ez után a finoman lejtő, barázdás fekete gumiszőnyeggel letakart padra hullik, és a víz lefelé kezdi mosni. A gumirecék között leülepszik a víznél csaknem húszszor nagyobb fajsúlyú arany, míg az áramlat a kisebb köveket és homokszemeket elsodorja.

„Itt az ideje megnézni a munkánk eredményét” – mondja fel óra lapátolás után az aranyász. „Gyönyörű, rengeteg! Ilyen gazdag helyet rég találtam” – nyugtázza elragadtatva a látványt mesterünk. S valóban, a fekete gumin szikrázóan szórja fényét a sárga fém. A recék között százával hevernek a mákszemnyi aranylemezkék, a zsákmány értéke mégis inkább eszmei. „Talán a másfél évtizedes tapasztalatommal és a szakma szeretetével ma már meg tudnék élni az aranymosásból” – mondja, miközben kérdéseinkkel a zsebében próbálunk turkálni. „Pár éve ez még képtelenség lett volna, mert jóval alacsonyabb volt az arany ára. Egy jó nap, 10-12 óra munkával ki lehet mosni 1,5-2 grammot, de ez ritkaság. Idén eddig 28-szor jöttem ki a partra és csak átlag 0,8 grammot sikerült találnom. És nem is mindig lehet dolgozni. Télen, és ha a vízállás nem megfelelő, kizárt” – állítja az egyébként biztonsági őrként dolgozó Eperjesi László.

Ennyi lapátolással ezt a pénzt talán egy építkezésen is meg lehet keresni. Az aranymosóknak azonban felüdülés a természet közelsége, a vízpart, a csend és a tudat, hogy tucatnyi társukkal éltethetnek egy ősi mesterséget. Időről-időre megjelennek szerencsevadászok is – a munkához csak egy engedély kell a helyi önkormányzattól –, de nekik csalódniuk kell, ha könnyű meggazdagodásról álmodtak. Egyszer idejött egy egri tanár, aki állítólag az utolsó pénzét költötte vonatjegyre. Nem volt kitartó és gyakorlatlan volt. Egy nap után hazautazott – emlékszik vissza a szomorú esetre az aranyász.

Kiderül, Eperjesi Lászlót is hasonló aranyláz ismertette meg a szakmával. „Közalkalmazott voltam és 1991-ben elvesztettem az állásom. A hirdetési újságot bújtam, amikor egy aranymosó-tanfolyamra lettem figyelmes, amit az egyik legtapasztaltabb aranyász, Kézdi Laci bácsi indított. Biztos voltam benne, hogy meg fogok gazdagodni. Aztán hamar rá kellett jönnöm, hogy mégiscsak tovább kell böngésznem az álláshirdetéseket. De addigra már megismertem a szakmát és a hobbim lett” – meséli.

Az aranyász a nap végén kinyert vasporral és finom homokkal kevert aranyport egy vödörbe mossa, majd az alig fél deci sűrű zagyból többnyire higannyal választja szét az aranyszemcséket. A kinyert anyagból posztón keresztül kipréseli a higanyt, a maradék folyékony fémet égetéssel távolítja el. A hőre az aranylemezkék összeállnak és nap végére látható lesz munkája gyümölcse: egy borsószemnyi „aranypogácsa”. A Magyar Nemzeti Banknak adja majd el.

Míg az újkorban Amerika lelőhelyei vonzották az aranyvadászokat, az ókorban a Kárpát-medence, főleg Erdély hegyei ontották az aranyat. A korabeli feljegyzések szerint a cézárok kétezer tonna aranyat hordtak el. Magyarország még a középkorban is Európa aranybányája volt: a nemesfémből többet termeltek itt ki, mint az egész kontinensen. „Az aranymosás több ezer éves foglalkozás a Kárpát-medencében” – mondja az egyik legtapasztaltabb aranyász, Kézdi László. A 85 éves aranymosó nyugdíjas éveiben másfél évtizeden át járta a hazai folyókat. „Az évezredek során nem sokat változott a mesterség, hacsak a búvárszivattyút nem vesszük, ami jelentősen megkönnyíti a munkát. A mosáshoz régen elengedhetetlen volt a meringelés, vagyis a mosópad folyamatos locsolása. Ez pedig azt jelentette, hogy nem csak az egy köbméter sódert kellett a rostára lapátolni, hanem a 4-5 köbméter vizet is kézi erővel kellett ráönteni”.

Míg néhány évszázada még ezreknek nyújtott megélhetést a szakma, 1940 körül már csak alig néhányan űzték a mesterséget a Dunán, a Dráván és a Murán, ma már pedig elvétve találni a parton szorgoskodó aranyászt.