Szívatón a média

Engem aztán igazán nem lehet azzal vádolni, hogy nem állok ki a szakmámért, mindazonáltal a média egy része most olyasmit produkált, amelynek láttán azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek (jóllehet inkább röhögtem). Bár az elkövetett balfaszságok semmivel sem indokolhatóak, annyit azért érdemes megjegyezni, hogy az eset nem minden tanulság nélkül való: tökéletesen megmutatja ugyanis, hogy milyen eredményre vezet, ha a hírversenyben, az ész nélküli szenzációhajhászásban felrúgják a szakmai összes alapszabályát. Nos, a valós sztori a következő... Egy siófoki, a Balaton partján álló épület nyolcadik emeletén takarító három nő bejelentést tett a rendőrségre, hogy háromszáz-négyszáz méternyire a parttól három, nyolc-tíz év körüli gyermeket láttak a jégen, ám amikor néhány pár perc múlva újra kinéztek, mindháromnak nyoma veszett. Rövidesen kiderült, semmiféle katasztrófa nem történt, a helyszínre érkezők (tűzoltók, mentők, katonai helikopter) semmit sem találtak: nem volt a vízben ember, nem voltak a jég beszakadására utaló nyomok, senki nem látott semmit, nem hallott segélykiáltást, nyomok pedig nem csupán befelé, hanem kifelé is vezettek.

És most nézzük, hogyan tálalták az eseményeket az online hírportálok, illetve a nyomtatott és elektronikus média képviselőinek internetes oldalai. A szenzációs hírt elsőként közlő orgánum már magasra tette a lécet, amikor azt írta, hogy „tíz ember rekedt egy leszakadt és folyamatosan sodródó jégtáblán a Balatonon Siófok térségében pénteken délután; a mentéshez a honvédség segítségét kérték”, illetve hogy „több gyerek is van a jégtáblán rekedtek között”, nem is szólva az anyag hangzatos címéről: „Horror a Balatonon! Tíz ember rekedt egy sodródó jégtáblán”. Az idő előrehaladtával aztán még drámaibb lett az ügy (pontosabban annak tálalása), ugyanis ekkor már arról szóltak a beszámolók, hogy „az elsődleges információk szerint legkevesebb tíz ember, köztük több gyermek van életveszélyben egy, a parttól elvált jégtáblán Siófoknál”, akik „a figyelmeztetések ellenére mentek korcsolyázni az arra még nem alkalmas jégre”, s hogy „a helyi mentőalakulatok – mentők, tűzoltók – egyelőre csak a partról figyelik a bajbajutottakat, megközelíteni nem tudják őket”.

Ennek a „kvázi beszámolónak” mintegy logikus folytatása volt, amikor immár azt írták (hozzávetőlegesen háromnegyed órával az első információk közlése után), hogy – miután a mentéshez a honvédség segítségét kérték – „Szekeres Imre honvédelmi miniszter vezetésével egy válságstáb ült össze, amely azt a döntést hozta, hogy útnak indítanak egy Pápán állomásozó kutató-mentő helikoptert”. Végezetül jött a nap fénypontja, méghozzá egy jól ismert hírportál révén, amely nem csupán arról tájékoztatott bennünket, hogy „a honvédség helikoptere megkezdte annak a 10 korcsolyázónak a mentését, akik egy elszabadult jégtáblán rekedtek a Balatonon”, hanem arról is, hogy „a MI-17-es gépre a katonák felvettek egy tűzoltót is, és csörlővel húzzák egyesével a fedélzetre a bajba jutott embereket”.

Hogy hogyan lett a három kisgyermekből legkevesebb tíz személy, hogy kinek az agyában született meg a sodródó jégtábla képe, s hogy kiket is csörlőzhettek a helikopter fedélzetére, az nyilván örökre titok marad. De a dologban számomra nem is ez a legérdekesebb, hanem az, hogy idehaza milyen játszi könnyedséggel lehet megvezetni a sajtót. Nem kell hozzá agyafúrt terv, különleges médiakapcsolatok, és így tovább. Bőven elég három takarítónő.