Mostohák

Azt mondja Varga Mihály, hogy a magyar állam jelenleg éppen olyan, mint a családok idült alkoholista apái, akik az italra költött pénzből eredő összes problémát a gyerekeken (vagyis az állampolgárokon) verik le. Hogy a hasonlat pontos-e vagy sántít, azt mindenki döntse el önmaga. Én mindenesetre néhány perc erejéig komolyan veszem a Fidesz alelnökének megjegyzését, s megpróbálom lefesteni, milyennek is látszanak azok a felnőttek, akik rendszeresen megfordulnak a mi kis közös otthonunk táján. Ha megengedik, a „gyerekekkel” (magunkkal) ezúttal nem igazán foglalkoznék, mert bár elvben értük történik minden, a szomorú valóság az, hogy a kutya se kíváncsi a véleményükre, kivéve azt a négy évenkénti pár hónapot, amikor nem csupán ilyen-olyan ajándékokkal halmozzák el őket, hanem még azt is igyekeznek elhitetni velük, hogy egyenrangúak.

Nos, fogadjuk el tehát, hogy van a családfő (MSZP), aki rendre a pohár fenekére néz. Arról, hogy csak mostanság kezdett-e el inni, vagy már régebben, fogalmam sincsen, miként arról se, hogy a család mai pénztelensége az alkoholizmusának köszönhető-e, avagy annak, hogy évekkel ezelőtt (józanul vagy részegen?) egy csomó, hitelre vásárolt ajándékkal állított haza. Ki törődött akkor azzal, hogy futja-e? Más kérdés, hogy az igazság pillanata nagyon hamar elérkezett: csakhamar kiderült ugyanis, hogy a közös pénztárca kiürült, s hogy nem segítenek az újabb és újabb hitelek sem. Így a családfő számára nem maradt más kiút, mint a változtatások..., amelyek azóta is rendületlenül tartanak. Hogy ezek „reformok”-e, aminek ő hívja, nem tudni, a gyerekek mindenesetre „megszorításokról” beszélnek, amin nem is nagyon csodálkozhatunk, lévén az ő bőrükre megy a játék. Az, hogy kevesebb jut erre is és arra is, már önmagában sem jó, ám az különösen irritáló, ha azt látják, hogy – miközben ők kénytelenek összehúzni a nadrágszíjat – a család feje vígan éli addig megszokott életét. De a legelkeserítőbb mégiscsak az, hogy senki sincs, aki képes lenni megmondani nekik, volt-e értelme az eddgi   áldozatoknak, s hogy meddig kell még továbbiakat vállalniuk.  

Hát, körülbelül itt tartunk ma. És hiába a gyerekek zúgolódása, segítségre igazából senkitől sem számíthatnak. Az ivócimborától (SZDSZ) biztos nem, mert annak ,manapság kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy effajta „apróságokkal” foglalkozzon (örül, hogy még benn van a házban), de legalább ennyire reménytelennek tűnnek a legközelebbi szomszédok is (MDF, KDNP), akiket – minden erőlködésük ellenére – szemmel láthatóan szinte senki sem vesz komolyan. Ott lenne még persze, a hajdani családfő (Fidesz), aki naponta beolvas az utódjának, ám akiről egyáltalán nem lehet tudni, valóban a gyerekek sorsáért aggódik-e, avagy csak bevágódni akar náluk, mivel így nagyobb az esélye arra, hogy újra övé legyen az asszony.

Egyszóval, gyerekek, szerintem a helyzetünk nem túl reményteljes. Pláne, hogy az elmúlt évek során még az se derült ki a számunkra, ki is a vér szerinti apánk. Mert bár az összes önjelölt annak mondta magát, nekem mégis mindegyikük mostohának tűnt.