Megy a bizalmas

Nagyon úgy tűnik, alig-alig akad ember, aki elhinné, hogy Gál. J. Zoltánnak, a miniszterelnök kabinetfőnökének távozása mögött valóban családi okok húzódnak meg. Ami persze, tökéletesen érthető, hiszen egy kisgyermek születése nem feltétlenül ok egy ilyen lépés megtételére (még akkor sem, ha valaki nagyon jó apa akar lenni), nem is beszélve a bejelentés váratlan voltáról, előkészítetlenségéről. Egyebek mellett ez utóbbinak köszönhető, hogy az elhatározás kapcsán ezer és egy találgatás látott napvilágot. Vannak, akik Gál. J. és Gyurcsány Ferenc megromlott munkakapcsolatáról, kiéleződött konfliktusairól beszélnek, mások úgy látják, nem ez, hanem inkább Kiss Péter kancelláriaminiszter „munkálkodása” áll a háttérben, megint mások meg arra gyanakszanak, hogy a kabinetfőnököt végső soron a szocialista párt frakciója „buktatta meg”, amely már jó ideje elégedetlen volt a közel egy éve ezen a poszton lévő politikus tevékenységével.   

Nos, bár az igazság valószínűleg sohasem fog kiderülni, jómagam is arra a feltételezésre hajlok, miszerint Gál. J. Zoltán döntésének nem annyira az oka, mint inkább az apropója az a tény, hogy kisfia született. Azt az állítást ugyan készséggel elhiszem, hogy a kabinetfőnök rengeteget dolgozott, ugyanakkor az is meggyőződésem, hogy az a „zakó”, amelyet viselt (ráadtak) nagynak bizonyult. És ez még akkor is igaz, ha a reformokkal összefüggő, sok tekintetben tényleg elhibázott kormányzati kommunikációt nem lehet kizárólag az ő nyakába varrni, amint azt a szocialista frakció néhány tagja szeretné. (Egyébként is, nincs ember, aki a nem ritkán átgondolatlan, kapkodó intézkedéseket mindig képes lett volna a választóknak „eladni”.) Más kérdés, hogy ez a dolog éppen úgy visszahull rá, mint az a tanulmányvásárlási botrány, amely helyettese, az azóta már távozásra kényszerült Pimper Richárd nevéhez volt köthető.

Ám akármi (akárki?) is motiválta Gál. J. Zoltánt, annyi bizonyos, hogy a távozása némiképpen szimbolikusnak is tekinthető. Persze, nem elsősorban amiatt, hogy a kormányfő hovatovább a legfőbb bizalmasait is kénytelen „beáldozni” (függetlenül attól, hogy a jó kapcsolatuk, a barátságuk ennek ellenére megmarad-e), hanem azért, mert egyértelműen jelzi: az a bizalmi válság, amelyről manapság olyan sokat hallani, s amelyet főként a kormánykoalíció és a választópolgárok vonatkozásában szoktak emlegetni, immáron „házon belül” is tapasztaható, azaz elérte a kormányzat, sőt, mi több, a miniszterelnök szintjét. Ez pedig az álmoskönyvek szerint sem jelent jót.