Meghalt a sakk világbajnoka

„A világ legjobb játékosa vagyok, és eljöttem, hogy bebizonyítsam.” Bobby Fischer, legendás mondatához méltóan mindig beváltotta ezt az ígéretét, ám a világ legjobb sakkozójának tartott, amerikai születésű sportoló hírneve jóval túlnőtt a sakk világán. Csütörtökön, egy reykjavíki kórházban bekövetkezett halála után egy igazi botrányhőssel lett szegényebb a világ.

Fischernek már családi háttere sem világos. Hivatalosan Németországból emigrált zsidó szülők gyermeke, a család szinte valamennyi tagját szovjet kémnek tekintő FBI több száz oldalas aktáiból azonban az világlik ki: a sakkozó egy magyar származású fizikus, Neményi Pál fiaként jött a világra 1943-ban Chicagóban. Sakktábla közelébe először hat éves korában került, mikor nővére egy kis szakkészlettel jött haza a szomszédos édességboltból. Néhány évvel később már csodagyerekként tekintettek rá, és egyenes volt az útja afelé, hogy minden idők legfiatalabbjaként, 29 évesen elnyerje a sakkvilágbajnoki címet.

Fischer a modern kori sakkozás elindítója – mondta el lapunknak Kállai Gábor nemzetközi nagymester, a Magyar Sakkszövetség társadalmi kapcsolatokért felelős igazgatója, volt szövetségi kapitány. Az 1972-es világbajnoki döntő előtt támasztott anyagi követelései (a sakkozó a kiírt pénzdíj megduplázását követelte a Nemzetközi Sakkszövetségtől) mindenképpen a profizmus irányába vitték el a sportot, a 36 évvel ezelőtt Reykjavíkban játszott győzelemmel azonban sporttörténelmet is írt: a hidegháború közepén magányos hősként aratott diadalt a legendás szovjet sakkiskola ellen – emelte ki a nagymester.

Kállai Gábor szerint Fischer újat hozott játékában is: minden partiját nyerésre játszotta, még akkor is, ha erre semmi szüksége nem volt. Hogy ellenfelei ezt hogyan élték meg, jól példázza Bent Larsen: a dán sakkozót mérkőzésük után hónapokig idegszanatóriumban ápolták. És hogy Fischer mit gondolt erről? „Nem hiszek a pszichológiában. A jó mozdulatokban hiszek.”

A jó mozdulataiból azonban nem sokat látott a világ, hiszen 72-es győzelmével sportpályafutása gyakorlatilag véget is ért. Három évvel később, mikor Anatolij Karpovval kellett volna megmérkőznie, 64 feltételt szabott a szervezőknek indulása fejében, ám azok ennek egyikét teljesíthetetlennek ítélték. Fischer rövid táviratban tudatta velük visszalépését.

Ettől kezdve remeteként élte életét. Néha felbukkant játékostársainál, hogy a sakktáblánál alázza porba az egójukat, időnként kirohant a zsidók ellen és egyszer 14 oldalas írásban mondta el sarkított véleményét az amerikai rendőrségről, miután egy körözés alatt álló bankrablónak nézték és letartóztatták. Később a fogdában található matrac megrongálása miatt indult ellene eljárás. Ami a sakkot illeti: letiltotta elemzései engedély nélkül megjelent publikációit, ugyanakkor újfajta sakkórát talált ki, amely lépések után többletidőt ad a játékosoknak.

Az igazi fordulat életében egy fiatal magyar sakkozólány nevéhez köthető: 1991-ben az akkor 18 éves Rajcsányi Zita a sakkszövetségen keresztül levélben tudatta Fischerrel, mennyire becsüli. Később ő vette rá a visszatérésre. Egy évvel később, legendás világbajnoki győzelme huszadik évfordulóján így újra megmérkőzött Borisz Szpasszkijjal. Az eredmény helyett azonban – Fischer 10:5 arányban 15 remivel győzte le ellenfelét – a világsajtó a találkozó körüli botránytól volt hangos. Fischer ugyanis Jugoszláviában pénzdíjas találkozón találkozott orosz ellenfelével, az országot azonban a délszláv háború miatt gazdasági embargó sújtotta. A washingtoni tiltásról szóló levelet Fischer kamerák előtt köpte le, ám a diadal után soha nem tért vissza hazájába.

Évekig élt Magyarországon, élvezte a budapesti fürdők és éttermek vendégszeretetét, miközben az ellene szervezett világméretű zsidó összeesküvésről nyilatkozgatott. Később a Fülöp-szigetekre távozott, innen üdvözölte a 2001. szeptember 11-i merényletek hírét, várva azt a puccsot, amely után kivégeznék végre „amerikai zsidó vezetők százezreit”.

Következő állomása Japán volt, ám a távol-keleti országban már az amerikai hatóságoknak is feltűnt: 2004-ben kezdeményezték letartóztatását, pedig még az ottani sakkszövetség elnöknőjét is nőül vette ennek megakadályozására. Az igazi segítség végül Izlandról, legnagyobb sikere helyszínéről érkezett a számára: a 2005-ben reykjavíki parlament szavazott neki állampolgárságot, ami megmentette a kiadatástól, és a biztosra vehető többéves börtöntől. Utolsó éveit betegen és paranoiásan az izlandi fővárosban élte le, itt is halt meg, a hivatalos közlés szerint veseelégtelenség következtében. Haláláig úgy tartotta: mivel tétmérkőzésen senki nem győzte le, ő a mai napig sakkvilágbajnok.