Két ciklus az élet?

A többnyire csak az országgyűlési képviselői választásokat közvetlenül megelőző időszakokban felbukkanó Centrum Párt most ismét hallatott magáról. Ha igazán őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, azon a bejelentésükön, miszerint ők – politikai és szakmai szempontok miatt – nem támogatják majd a vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj eltörlését, nem lepődtem meg túlságosan. Sőt, még csak azon sem csodálkozom, hogy – mint mondták – a híd szerepét kívánják betölteni ebben a megosztott országban, s hogy éppen ezért egyaránt nyitottak mind a jobb-, mind a baloldal pozitív értékei felé. (Ami egyébiránt kétségtelenül szép elképzelés..., még akkor is, ha bizonyára igen kevesen tartják hihetőnek.) Mondom, ezek a dolgok benne voltak a  kalapban. Ellentétben azzal a meghökkentő javaslattal, amely szerint egy népszavazást kellene rendezni az ügyben, hogy a parlamenti és az önkormányzati képviselők maximum két cikluson keresztül tölthessék be a pozíciójukat. Hogy aztán ennek a vérfrissítésnek vagy elitcserének (kinek melyik kifejezés tetszik) valójában milyen értelme lenne, azt nem tudom, hiszen az ötlet ellen legalább annyira érv felhozható, mint mellette.

Természetesen itt és most nem arra a közkeletű népi „bölcsességre” gondolok – noha ez sem érdektelen –, miszerint azért maradjanak inkább a régiek, mert azok már összeszedték magukat (értsd: összelopták, ami kellett), hanem arra, vajon mivel is lehetne megindokolni egy ilyen korlátozást. (Különben is: miért nyolc év? Miért nem négy, avagy tizenkettő?) Az persze, vitathatatlan, hogy a székükhöz már-már odanőtt  képviselők zöme szemmel láthatóan belefáradt a taposómalomba, az állandó csatározásokba, s így a munkáját is egyre fásultabban, egyre inkább rutinból végzi, ám az is tény, hogy ezt a rutint egy más olvasatban akár tapasztalatnak is tekinthetjük. És hát, azt sem lenne könnyű eldönteni, hogy a választók számára mi is az előnysebb: az újonnan érkezettek lelkesedése, tenniakarása, egyfatja friss szemlélete (már, ha van ilyen), avagy az „őskövületek” minden bizonnyal nagyobb érdekérvényesítő képessége, kapcsolatrendszere.

Jómagam egyébként nem pártolom a Centrum tervét, mint ahogyan nem támogattam annak idején a női kvóta bevezetésére irányuló törekvéseket sem. Szükségtelennek tartom ugyanis, hogy a demokrácia intézményrendszerébe – amely többnyire megfelelően működik – különösebb ok nélkül „belenyúljunk”. Arról már nem is szólva, hogy az effajta elképzelések szerintem egyben a választói akarat korlátozását is jelentik. És ahol ennyit hivatkoznak az emberekre, mint nálunk, ott illene is elhinni, hogy azok képesek eldönteni, mi a jó nekik.