Inkább a harc

Mivel az elmúlt időszakban jó néhány alkalommal szóvá tettem, hogy ebben vagy abban a kérdésben nem értek egyet Sólyom Lászlóval, szinte kötelességemnek tartom, hogy akkor is írjak róla, amikor maximálisan osztom az általa kifejtett álláspontot. Márpedig annak a beszédnek a legfőbb gondolatait, amellyel az államfő a 2008-es esztendőt köszöntötte, fenntartás nélkül elfogadom. Hiszen magam is úgy gondolom – sőt, mi több, ennek a véleményemnek sokszor hangot is adtam –, hogy jövőbeli sikereink alapvetően azon múlnak, „van-e az országban általánosan elfogadott, közös elképzelés a jövőről..., van-e összetartás az emberek között.” És legalább ennyire nehezen vitathatóak a köztársasági elnök azon szavai is, amelyek szerint „nálunk... mindenki az ország pusztító megosztottságáról panaszkodik”, illetve, hogy „...sok kárt okoz a mindent a mi-ők sémára leegyszerűsítő fekete-fehér gondolkodás.” 

De bármennyire is igaza van Sólyom Lászlónak, alig hiszem, hogy az általa kifogásolt dolgok rövid időn belül megváltoznának. Hiszen a két oldal közötti szakadék egyre csak mélyül, s például az olyan anyázás, amelyet mondjuk Antall Józsefék idejében szalonképtelennek tartottak, ma egyfajta barátságos közeledésnek számít. Ám míg a politikusok zöme a mai, látványos (vagy inkább teátrális?) gyűlöleten szinte azonnal képes lenne felülkerekedni – döntő hányaduk ugyanis szerepet játszik –, addig az átlagemberek nem kis része tényleg vérre menő küzdelemként éli meg a történéseket. Ha mondjuk az államfő – hozzám hasonlóan – rendszeresen olvasná a különféle fórumokat, kommenteket, valószínűleg feladná azt a reményét (ha egyáltalán reménykedik még), hogy ez a kettészakított ország képes lesz bármilyen kiegyezésre. Mert vajon mi a fenét lehet szólni az olyan „nyomós” érvek hallatán, hogy „farkas és bárány soha nem lehetnek barátok”, meg hogy „ezekkel a mocskos kommunistákkal/fasisztákkal (nem kívánt rész törlendő!) nem, nem, soha nem...”, és így tovább, és így tovább.

Amikor azt hallom, hogy idehaza évtizedekkel ezelőtti sérelmeket vagdosunk egymás fejéhez, mindig a történelem jut az eszembe. Vajon ráköszöntött volna hazánkra a gazdasági prosperitás, ha nincs az 1867-es kiegyezés..., ha az akkori magyar politikai elitbe nem szorul annyi bölcsesség, hogy – a nemzet érdekében – túllépjen a több évszázados sérelmeken? Pedig milyen nehéz is lehetett..., hiszen még két évtized sem telt el a forradalom és szabadságharc vérbefojtása, tábornokaink kivégzése óta. De említetném Francisco Franco négy évtizedes diktatúráját is, azt, hogy bár a demokratikus Spanyolország csak a tábornok halálát követően, az 1970-es évek közepén-végén alakult ki, rövid idő alatt számottevő gazdasági-társadalmi fejlődést voltak képesek felmutatni. Ráadásul nem valami különleges csoda folytán, hanem azért, mert – egyebek mellett – rájöttek: a múltat valahogy le kell zárni, ellenkező esetben ugyanis oda a jövő. Nos, mi nemhogy nem jutottunk el idáig, de – ahogy nézem – egy darabig nem is fogunk. És miközben jókat háborúskodunk azon a szemétdombon, amelyet ostobaságból és gyűlöletből építettünk, a csatazajtól észre sem vesszük, hogy a világ milyen gyorsan halad el mellettünk.