A magyar tini

Mi tagadás, ha kizárólag annak a – nemrégiben készült – felmérésnek az adataira támaszkodva próbálnánk meg prognosztizálni hazánk jövőjét, amely a magyar tinik érzés- és gondolatvilágát térképezte fel, igazán nagy optimizmusra nem lenne okunk. Hogy mást ne mondjak, a Gfk kutatásából kiderült például, hogy fiataljaink negyede – más országokbeli, hasonló korú társaikkal ellentétben – képtelen beilleszkedni a környezetébe, döntő többségük (85 százalékuk) pedig úgy érzi, hogy túlzott nyomás nehezedik rá. Feltűnő az is, hogy egész Európában a mi tinédzsereinknek van a legkevesebb önbizalmuk (ebben a tekintetben az oroszokkal vagyunk egy szinten), s ők érzik a leginkább úgy, hogy nem tartoznak semmiféle közösségbe. Ami pedig a céljaikat illeti..., nos, ezek – finoman fogalmazva – nem igazán magasztosak. A megkérdezetteknek több mint a fele ugyanis nem mondjuk művésszé, netán világhírű tudóssá válna, hanem csak egyszerűen nagyon vagyonos emberré, harmaduk a legszívesebben körbeutazná a világot, minden ötödik meg befolyásos üzletember lenne.

Az igazság az, hogy engem nem igazán lepnek meg az eredmények, hiszen nagyjából ezekre lehetett számítani. Mert vajon mitől is lenne önbizalma a tiniknek abban az országban, amely rendre Európa legpesszimistábbjai között van, ahol egy jó ideje már nyoma sincsen semmiféle társadalmi békének, s ahol egyre inkább a bizonytalanság az úr. És miért is ne a sok pénz megszerzését, az anyagi biztonság megteremtését jelölnék meg életcélként ott, ahol a legszegényebbek és a leggazdagabbak közötti jövedelmi különbségek világviszonylatban is kiugróak. Pláne, ha egyszer a politika, a média, az egész társadalom azt üzeni a számukra, hogy a vagyon a siker igazi fokmérője, s hogy a gazdagság nem csupán gondtalan életet, hanem – persze, némi túlzással – szépséget és egészséget is jelent.

Egyébként pedig az a véleményem, hogy a valóban elég elkeserítő helyzet nyomán nem fejcsóválásra, nem a vészharangok kongatására van szükség, hanem arra, hogy egy kicsit magunkba szálljunk, mert amit látunk, az elsősorban a mi felelősségünk. Mint ahogyan a megoldás is a mi kezünkben van, lévén a felmérés arra is rávilágított, hogy a fiataloknak igényük lenne az előző generációk és a közvetlen környezet iránymutatására. Már persze, ha képesek vagyunk reális jövőkép és valódi értékek felmutatására.