A magyar atom

Az elmúlt időszakban egyre többet hallhatunk-olvashatunk a magyarországi energiaellátás jövőt érintő kérdéseiről, a lehetséges, hagyományos és megújuló forrásokról, különösképpen pedig az atomenergia felhasználásával kapcsolatos álláspontokról. Abban úgy nagyjából minden szakember egyetért, hogy rövidesen döntenünk kell arról, melyik irányba is indulunk el, milyen megoldási módokat is preferálunk, hiszen hazánk – nem lévén elegendő kőolajunk, földgázunk, minőségi szenünk – alapvetően importból fedezi az energiaszükségletét. Innentől kezdve azonban erősen megoszlanak a vélemények, s a legélesebb, legizgalmasabb vita – talán nem véletlenül – az atomenergia (további) felhasználása kapcsán bontakozott ki. Az egyik oldal képviselői azt mondják, hazánk számára is nélkülöhetetlen az atomenergia, ennek okán pedig nemcsak a paksi erőmű élettartamának a meghosszabbítása elkerülhetetlen, hanem újabb blokkok építése is. Mások viszont – nem utolsó sorban a lehetséges kockázatokra utalva – elvetik ezt a lehetőséget, s más energiaforrások alkalmazása mellett érvelnek.

Tekintsünk el most attól a ténytől, hogy tökéletes konszenzusra sohasem lehet jutni (mert – ahogyan azt látom – a szén-, a vízi, sőt, a szélerőműveknek is vannak bírálói), s foglalkozzunk azzal a dologgal, amelyet az atomenergia hívei és ellenzői egyaránt rendkívül fontosnak ítélnek: hogy tudniillik társadalmi megegyezés kellene a kérdésben. Sőt, szép számmal akadnak olyanok (például Fodor Gábor, a környezetvédelmi tárca első embere, vagy Illés Zoltán, a Fidesz szakpolitikusa, és még lehetne sorolni), akik egy népszavazás keretei között képzelik el a döntést. És bár magam is úgy gondolom, bőven van létjogosultsága egy referendumnak (hiszen ennél jóval kevésbé fajsúlyos ügyekben is az urnákhoz mentünk már), szkeptikus is vagyok: vajon milyen információk, milyen – (párt)politkai szempontokkal megspékelt –motivációk birtokában mehetnénk majd véleményt nyilvánítani.

Természetesen – ahogyan azt szoktuk – lehetne hivatkozni a nép bölcsességére, előrelátására, stb., csakhogy ez itt aligha segítene. Hiszen az emberek zömének az atomenergia hallatán esetleg Csernobil jut az eszébe (vagy még annyi se), hogy aztán ezzel nagyjából ki is merüljenek a témával összefüggő ismereteik. Ha nincsenek minden részletre kiterjedő, széleskörű egyeztetések, ha hiányzik az állampolgárok teljes és közérthető tájékoztatása, vajon hogyan lesz képes bárki is felelősen és megalapozottan állást foglalni? Elárulom: sehogy. Itt van példának az agyondícsért és elátkozott egészségbiztosítás... Ha – teszem azt – népszavazást írnának ki az ezt szabályozó törvényről (megjegyzem, van ilyen kezdeményezés), vajon az átlagember milyen konkrét tényekre alapozva mondana „ítéletet”? Mert azok a megállapítások, amelyek pro vagy kontra elhangzanak, sokkal inkább minősíthetők ostoba frázisoknak, primitív közhelyeknek, semmint komolyan vehető (és komolyan veendő) érveknek. És nagyon erős a gyanúm, hogy atomerőmű-ügyben sem telne ennél sokkal többre (sőt). Dehát ne legyen igazam.