Királyból eladó?

A vizitdíj miatt immáron elkezdtek fogyasztóként viselkedni a betegek, s úgy mennek orvoshoz, mintha teszem azt valami boltba térnének be vásárolni – állapítja meg az a felmérés, amnelyet a GfK Hungária Piackutató végzett nemrégiben. Kiderült továbbá, hogy az orvosok szerint a páciensek azt gondolják, a vizítdíj révén az őket gyógyítók idejét, valamint tudását is megvették. Példaként említették azokat az eseteket, amikor mondjuk a betegek az ügyelet alatt jelennek meg a rendelőben, csakhogy egyáltalán nem oda illő ellátási igényekkel. Ezzel pedig esetleg elveszik az időt más, fontosabb gyógyító munkáktól. Nos, megértem (és bizonyos mértékig osztom is) az orvosi aggodalmakat, ugyanakkor azonban az a meggyőződésem, hogy a jelenlegi helyzet – az összes fonáksága ellenére is – inkább elfogadható, mint a korábbi állapotok.

Miről is van szó? Mindenekelőtt arról, hogy az egészségügy is egyfajta szolgáltatás (még ha speciális is), amelynek egyik szereplője az orvos (asszisztens, nővér, stb.), a másik a beteg. Ez utóbbi pedig fizet az igénybe vett szolgáltatásért. És nem csupán most, hanem mindig is fizetett. Azon persze lehet vitázni, hogy a különféle összegek (a tb-járuléktól a hálapénzig) fedezték-e a költségeket – nyilvánvalóan nem –, de a tény ettől még tény marad: soha nem beszélhettünk semmiféle ingyenességről, miként az orvosok önzetlen társadalmi munkájáról sem. De ha ez így volt (márpedig így volt), akkor nyomban felvetődik a kérdés: vajon a betegek korábban miért viselkedtek úgy, mint akik valamifajta szívességet vesznek igénybe, s miért gondolják ezt ma teljesen másként.

Nos, ez vitathatatlanul a vizitdíjnak köszönhető. És természetesen nem az összeg nagyságáról van szó (amely inkább csak jelképesnek tekinthető), hanem arról a szemléletváltozásról, amelyet az a pár százas okozott. Mert bár – mint említettem – mindig is fizettünk az ellátásokért, ez csak most, a vizitdíj bevezetésével vált érzékelhetővé, tapinthatóvá, kézzel foghatóvá. S ha semmi mást nem is köszönhetünk a vizitdíjnak, „csak” ennyit, már akkor is megérte. Legalábbis azok szerint (s magamat is közéjük sorolom), akik nem feltétlenül tartották magától értetődőnek, hogy a betegek némely doktor várójában és rendelőjében azt érezték át, mintha pápai audencián lennének, vagy hogy a kórházi vizitek egyike-másika jobban hasonlított egy király és udvartartása felvonulásához, semmint egy normális orvos-beteg találkozáshoz. Hogy ezeket az időket a fehér köpenyesek egy része visszasírja, azon nincs mit csodálkozni. De azon se, ha az emberek zöme nem érez effajta nosztalgiát.