Nyer-e Antifutbólia?

Magyarország immár harmadszor rugaszkodik neki, hogy elnyerje egy labdarúgó Eb rendezésének jogát. Először az osztrák „sógorokkal” közösen próbálkoztunk, azután egyedül, most pedig a horvátokkal. Az első két alkalommal szinte esélyünk sem volt, legalábbis a mostani sanszhoz viszonyítva. Sajnos, a három nekigyűrkőzés egy valamiben hasonlóságot mutat: abban, hogy az emberek zömét tökéletesen hidegen hagyja nyerünk-e vagy sem Ha igen, nem ugrik a plafonig örömében, ha nem, nem megy a Dunának.

Meglehet, tévedek, de nagyon úgy látom, kizárólag néhány ember lelkesedése mozgatja az ügyet, nem az egész országé. Ott van például a szervezőbizottság első embere, Gyárfás Tamás, aki kétségkívül rengeteget dolgozik a siker érdekében, s akinek nevéhez nem illik a kudarc szó, avagy Kisteleki István, az MLSZ elnöke, akinek létérdeke, hogy nyerjünk. Természetesen még említhetnénk néhány embert (főleg olyanokat, akik egész életükben a focinak és a fociból éltek, illetve egy-két politikust), de jelentős társadalmi támogatottságot jómagam nem tapasztalok. Talán ezt a veszélyt látták meg a szervezők már a kezdet kezdetén, hiszen a pályázatot népszerűsíteni igyekvő reklám fő gondolata is az volt: csak együtt sikerülhet. 

Miért ez az érdektelenség? Nos, azért, mert egy, a fociért már-már betegesen rajongó országból, Futbóliából hosszú évek „munkájával” sikerült Antifutbóliát csinálni. Egy olyan helyet, amelynek válogatottja a homokzsák szerepét tölti be a világ futballjában, s amely már két évtizede egyetlen világversenyre sem jutott ki, amelynek nemzeti bajnoksága szinte üres lelátók előtt zajlik, s amely csak szavakban képes a megújulásra. Ezek után nem csodálkozhatunk, hogy a szurkolók elpártoltak, főképpen pedig nem tehetünk szemrehányást nekik a lelkesedés hiányáért.

Egy külföldi televízió szerint éppen ezek a tények szólnak a magyar pályázat ellen. Igaz, az ukrán–lengyelnek meg az ukrajnai belpolitikai történések nem kedveznek. S persze, az olaszokéra is árnyék vetül: a bundabotrány és a szurkolói attrocitások. Egyszóval: ha összességében nézem a dolgokat, talán még a magyar–horvát pályázat szépséghibája látszik a legkisebbnek.

És hát, miért ne legyünk optimisták? Miért ne gondoljuk azt, hogy talán éppen ez a siker hiányzik ahhoz, hogy az emberek megint odaálljanak a magyar foci mellé, s hogy az elinduljon fölfelé? Hátha most nem csalódunk.