A Molnár megtette kötelességét...

Bekövetkezett az, amire a hívei (ha voltak ilyenek) számítottak, s amit az ellenfelei (ezekből szép számmal akadt) reméltek: lemondott Molnár Lajos egészségügyi miniszter.

 Ahogy az lenni szokott, a távozással kapcsolatos hivatalos kommüniké semmiféle támpontot nem ad az okokat és az időzítés illetően. Egyesek tudni vélik, hogy az egy vagy több biztosítós modell, pontosabban az ezzel összefüggő véleménykülöségek állnak a lemondás hátterében.. Mások meg nyilván arra gondolnak, nem lehet véletlen, hogy az SZDSZ egyik minisztere csupán négy nappal élte túl a párt új elnökének megválasztását. Megint mások egészségügyi okokkal magyarázzák a történteket. Hogy ezek a feltételezések helytállóak-e, avagy másról van szó, talán kiderül majd.

Bárki bármilyen dicstelenül is távozik posztjáról, a hivatalos nyilatkozatok természetesen az érdemekről, a jól elvégzett munkáról szólnak. Így van ez most is. Annyi különbséggel, hogy ez esetben talán nem minden alap nélküliek az elismerő szavak. Jómagam nem vagyok egészségügyi szakember, így hát ezt a területet – akárcsak rajtam kívül még néhány millióan ebben az országban – a beteg, a páciens oldaláról ismerem és nézem. Persze, hogy én is észrevettem, nem megy minden simán, gördülékenyen a változtatások végigvitele kapcsán. Számos félreértés, rossz döntés okozott és okoz nehézséget orvosoknak és betegeknek egyaránt. Egyszóval van némi káosz, dehát ez hozátartozik a dolog természetrajzához.

 Hogy az egészségügy már réges-régen megérett a reformokra, az szinte közhelyszámba menő megállapítás, amellyel mindenki egyétért. Elvben. Mert amikor cselekedni kell, akkor hirtelen senkinek sem lesz sürgős a dolog. Ha valahol érvényes volt az „ej, ráérünk arra még” szemlélet (Copiright Pató Pál), az éppen ez a terület volt. Molnár pedig belevágott. Megmozdította ezt a hihetetlen nagyságú monstrumot, elindított valamiféle mozgást, méghozzá olyan ellenszélben, amelyre aligha számított. (Vagy ha számított is, arra kevésbé, hogy éppen az orvostársadalomtól kapja a legnagyobb ütéseket.) Mindeközben támogatást alig-alig kapott, a külső szemlélőnek úgy tűnt, mintha Horváth Ágnes államtitkárral ketten vívnák harcukat mindenki ellen.

Nem vitatom, hogy a távozó tárcavezető nehéz ember. De a világot valahogy mindig az ilyenek vitték előbb. S persze, az is igaz, amit az egyik barátom mondott Molnár kapcsán. Hogy tudniillik sokszor valóban buldózer módjára viselkedett. De egy épület elbontásához (még ha roggyant is) ez kell, nem pedig gumikalapács.