Sass Sylvia magánya

Évek óta egy francia kisvárosban él, ahol még a helyi süteményes rend lovagjává is felavatták. Fest, áriaestekre jár a világban, librettót írt Maria Callasról, lemezeket készít, versel, és mostanában jelent meg lelkének naplója. Sass Sylvia a Földközi-tenger mellől havonta egyszer látogat Budapestre.

- Négy éve egy francia kisvárosban, Pézenas-ban vett házat, azóta is ott él. Mi varázsolta el e provance-i tájban?

-  Az örökzöld ciprusok, a hatalmas levendulamezők, a XVII. századból ittmaradt óváros. Amikor huszonöt évesen először láttam ezt a tájat, annyira meghatott a szépsége, hogy elsírtam magam. Megértettem azokat a festőket, akik elhagyták Párizs felkavaró világát és Provance-ban telepedtek le. Én is megfogadtam, hogy egyszer visszatérek még ebbe az álomszerű díszletvilágba. És amikor betegségem idején átgondoltam életemet, úgy döntöttem, olyan helyen kezdem újra, ahová mindig is vágytam. Pézenas egyszerre hozott fizikai és lelki gyógyulást azzal is, hogy huszonöt kilométerre tőlünk hullámzik a Földközi-tenger, ahonnan árad az ózondús tiszta és édes levegő.

- A belső hang című most megjelent könyvében oldalakat szán új lakóhelyének, miként lelkének olykor intim naplóját is közreadja. Miért érezte, hogy ki kellene tárulkoznia?

- Eleinte csak magamnak írtam, eszembe nem jutott, hogy ebből könyv is lehetne. Leírtam, amit gondoltam a világról, amivel nem tudtam megbirkózni, mert azt hittem, hogy ily módon mindez "kívülre" kerülhet. Észrevettem, hogy megnyugszom, ha kiírom magamból a vélekedéseimet, úgy éreztem, az írással mintha egy pszichoanalízisen vennék részt.

- A lélekelemzés része lenne az is, hogy máig szívesen nézegeti saját fényképeit?

- Igen, mert ilyenkor mindig felfedezek magamon valamit. Azt hisszük ismerjük bensőnket, miközben örök talány vagyunk önmagunknak.

- És vajon önt felfedezték-e már Pézenas-ban? Tudják a kisváros lakói, hogy a drámai szoprán világsztárja él ott velük?

- Eleinte nem tudták, ami kedvesség felém áradt, annak semmi köze nem volt ahhoz, hogy ismert énekesnő vagyok. A templomban sekrestyés mindig mosolyogva fogadott, szép napot kívánt, kérdezte, megyek-e a Madonnához imádkozni, fogalma sem volt, ki vagyok. Vadidegen emberek már akkor is kedvesen rám köszöntek reggelente a ház előtt és máris jól indult a napom.

- Ma pedig reggelente beadnak önnek egy tálca süteményt? Írja, hogy a helyi sütemény lovagrend a tagjai közé választotta.

- Évente egyszer ünnepséget tartanak, a lila köpenybe öltözött  lovagok díszes felvonulást rendeznek, melyre engem is meghívnak és melyen felavatják az új lovagokat. Borocskázunk, süteményeket eszegetünk, de az együttlét a lényeg. A sütemény pedig, mely köré a lovagrend szerveződött, a Petit Paté, a kisváros büszkesége. Újdonsült lovagként ígéretet kellett tennem, hogy hírét viszem szerte a világon.

- Hogyan él, miként telnek napjai?

- Puritán módon élek, minden este főzök magamnak vacsorát. Kevés dologra költök, a legnagyobb luxus az, ha virágot veszek magamnak. Szombatonként kimegyek a helyi piacra és a legnagyobb kísértés akkor fog el, ha a virágerdőket látom. A virágzó orchideák láttán el nem tudja képzelni, mekkora önfegyelemre van szükségem. A minap nem bírtam ellenállni, tíz euróért lehetett kapni, vettem belőlük.

- Sokáig egyedül élt, igaz, ezt mindig is azzal magyarázta, hogy a művészetnek kívánt megfelelni.

Sass Sylvia

A világhírű drámai szoprán Sass Sylvia Budapesten született, a Zeneakadémiát 1972-ben végezte el. Ebben az évben Kodály-énekversenyt nyert, egy évvel később a szófiai énekversenyen lett első. 1974-ben a moszkvai Csajkovszkij-énekversenyen lett második. Az Operaházban még főiskolásként bemutatkozott be Bizet Carmenjében. 1972-től a dalszínház magánénekese lett, első sikereit Puccini és Verdi operáiban aratta. Fellépett a milánói Scala, a párizsi, a bécsi opera színpadán, a New York-i Metropolitan-ben és a Carnegie Hall-ban, a londoni Royal Festival Hall-ban. Több teljes operafelvétele készült, operafilmekben szerepelt, egyik legutóbbi lemezét Wolf Péter és Sztevanovity Dusán készítette. Művészetét Liszt Ferenc-díjjal, Székely Mihály-emlékplakettel, Érdemes Művész-címmel ismerték el.

- Sokat gondolkozom, miért nem adott mellém eddig sem a Jóisten olyan társat, aki elfogadná az életformámat. Írok, festek, gyakorolok, énekelek, csupa olyasmit csinálok, ami órákig tartó koncentrációt igényel. Ha mindezekből kizökkentenek, elszáll az ihlet. Mindez számomra is alázat, ugyanúgy sok mindenről le kell mondanom ahhoz, hogy ennyi mindent csinálhassak. Más kérdés, hogy hétvégenként boldogan elmennék ide-oda. Fehér hollónak számított, ha valaki mindezt megértette és hasonló alázattal viseltetett e helyzet iránt. Mégis találtam valakit - hozzá szól a második könyvem -, aki éppen ilyen.

- A zeneszerzést kifelejtette a felsorolásból. Pedig már öt évesen vitte "darabjait" a zongoratanárnőjének.

- Talán gimnazistaként foglalkoztam utoljára zeneszerzéssel, édesapám meg is szidott érte, mert volt hozzá tehetségem. Azért is hagytam abba, mert folyamatosan más szerzők zenéje szól bennem. Most éppen Brahms, akinek műveiből válogatásra készülök. Olyan a fejem, mint egy lemezjátszó, folyton szól benne valamilyen zene. Ahogyan írás közben sem olvasok könyveket, mert hatnának rám. Egyébként készül egy operánk, még ha lassan is. Tíz éve írtam librettót Díva címmel nagy példaképemről, Maria Callasról, az operán egy spanyol zeneszerző dolgozik.

- Christopher Reaburn, a híres producer  azt mondta, Sass Sylvia jutott legközelebb Maria Callashoz. Ő találta ki, hogy készítsenek önnel árialemezt, amit a világhírű karmester, Lamberto Gardelli is támogatott. Mondhatni, hogy ön volt Gardelli legjelentősebb felfedezettje?

- Gardelli sok nagy művésszel foglalkozott, de hogy hitt bennem, az számomra sokat jelentett. Az ő kérése lehetett az is, hogy sok lemezt készíthettem a Hungarotonnál. Lehet, hogy a felfedezettjeként tartott számon, de más karmesterek is hittek bennem. Sokat jelentett nekem például Nicolas Rescigno, vele Chilében dolgoztam a Macbeth című operában, s persze, Leonard Bernstein. Ő ajánlotta fel, hogy megszervezi személyes találkozásunkat Callas-szal. Éppen egy hamburgi Traviata-előadásra készültem, amikor párizsi lakásában fogadott, öt órát tölthettem a társaságában. Ami a kérdésében idézett összehasonlítást illeti, kicsit butuskának tartom. Mindenki legyen önmaga, soha ne akarjon mások kópiája lenni. Ennyi.

- Ma már nem lép fel a világ operaszínpadain, helyette áriaesteken szerepel, mersterkurzusokat vezet, énekversenyek zsűrijébe hívják.

- Huszonöt évig énekeltem színpadon, többre nem vágyom, de a betegségem is közbeszólt, hiszen sokáig járni sem tudtam. Ma ezzel már nincs gondom. Önálló estekre hívnak, legutóbb Tokióban léptem fel, ugyanott mesterkurzust is tartottam, amire Budapesten is szívesen vállalkoznék. Kétszer voltam zsűrielnök énekversenyeken, Brazíliában és Chilében, de ugyanerre kértek Szentpétervárról is. Mindemellett tanítványokkal foglalkozom. És persze képzőművészeti kiállításokra készülök, eddig több mint ötven tárlaton mutathattam be festményeimet, még Párizsba is meghívtak. A párizsi anyag feltehetően látható lesz februárban, a Szalóky Galériában rendezendő kiállításomon.

- Jelen van a francia képzőművészetben, vajon az ottani irodalmi életben is feltűnik majd könyvének francia fordításával?

- Szóba került, hogy A belső hang megjelenik franciául is, de az biztosabb, hogy a most elkészült második kötetemet adják majd itt ki. Az Álmok éneke lesz a címe és éppen beszélgetésünk idején készítem az illusztrációit. Az elsőnél lírikusabb, még több verssel és filozofikus írással, melyek fő témája a szerelem. A kötethez illesztenénk a tavaly felvett Liszt-cédémet, szóval csupa költészet készülődik ebben a második könyvemben, melynek kéziratát már leadtam a magyar kiadónál.

- Gyakran jár haza? S ha itthon van, érdeklik az Operaház történései?

- Havonta legalább egyszer hazamegyek, de az Operaház előadásaira nem nagyon járok, barátaimtól hallom a híreket, de időm sem nagyon lenne az Operára.