Nincs más gyógyszerem, csak a szeretet

„Mit csinálsz, ha dolgozol?” – szól a kérdés Doszkocs Zsuzsához is az internetes közösségi oldalon. „Levegőt veszek” – válaszolja ő. „Tudod, nekem ez a legnehezebb. A festés vagy a versírás, az más. Az könnyű. És boldoggá tesz, hogy másoknak is örömet szerezhetek.”

Zsuzsa ágyban fekszik – ott telnek a mindennapjai. Mögötte az apró szoba sarkában hörög-zörög a lélegeztetőgép. A henger alakú masinából egy cső vezet a nyakig, amelyben kis kék műanyaggal tűnik el a berendezés. Gégemetszéssel vezették be. Zsuzsát évek óta gép lélegezteti. Izomsorvadás. Kilencéves korában az orvosok azt mondták, meg fog halni. Nem fogja megérni a tizennegyedik életévét. Januárban lesz negyvennyolc esztendős. Igaz, tízet letagadhatna. Csupa mosollyal ül az állítható támlájú ágyban, arcán finom smink: rózsaszínű rúzs, kék szemhéjpúder. Nyakában arany díszsál. „Készültem, vártalak benneteket” – feleli a bókra.

[caption id="" align="alignleft" width="260"] „Gondoltam rá, mi lett volna, ha tényleg számítógép-programozóként dolgozom, férjhez megyek, gyerekeim születnek. Biztosan az is jó lenne. De akkor nem festenék.” – fotó: Kallus György
[/caption]Doszkocs Zsuzsa 1999 óta a Baba utcai Légzésrehabilitációs Intézet lakója. Szobája akár valami varázsvilág. Tele van emlékekkel, csecsebecsékkel. A polcokon dobozkák, kicsiny állatfigurák. Elefánt, teknősbéka, egy kosárban plüssmacskák, szalmarigó. A szemközti falat festmények borítják. Zsuzsa képei a macskaköves Szentendréről, ahol felnőtt. Krisztusról, aki megkínzottan görnyed Pilátus előtt. Vagy a hófödte kanadai hegyekről. És a lepkesorozat. Életre kelt pillangók, tündéremberek pihennek a fák levelei közt. „Látod? – mutatja a híres festőnő, Frida Kahlo képeit. – Olyan leveleket festek, mint ő. Pedig nem másoltam, esküszöm.”

Meglepő a változás a festmények színvonalában hét év óta. Akkoriban szolid próbálkozásnak hatottak az ágyhoz kötött asszony képei. Kétségbeesett kísérletnek, hogy az életének értelmet adjon. Most pedig? Egy komoly autodidakta naiv festő áll, pontosabban fekszik előttünk. „Sosem hagytam el magam. Ez tart életben.” A képeknek egyre nagyobb a sikerük. Zsuzsának több kiállítása is volt. „Nagyon jó adni – mondja Zsuzsa. – És tudod, mi a fantasztikus? Hogy a százszorosát kapod vissza. Képzeld, a hétfői árverésen Szili Katalin vett tőlem egy képet Szentendréről.” Az aukciót egy hajléktalanokért dolgozó alapítvány javára rendezték. Múlt szerdán a Budai Gyermekkórházért volt koncert, a helyszínt harminchat Doszkocs Zsuzsa-kép díszítette. Szülőfalujának, a mélykúti iskolának is ajándékozott festményeket. „Hadd legyenek a gyerekeknek is képeik” – mondja Zsuzsa.

Mélykút egyébként díszpolgárává avatta a beteg művésznőt. A példamutatásáért, a kitartásáért, az erejéért. Amiért mindenki példát vehetne róla. „Szerencse, hogy ott lehettem kilencéves koromig” – teszi hozzá ő maga. – A mélykútiak dolgosak, szorgalmasak, nem hagyják el magukat. Ezt láttam, ez adott erőt.” No meg a család szeretete. Annus, az édesanyja minden héten bejár hozzá Szentendréről, naponta tartják telefonon a kapcsolatot. „Nem a temetőbe kell mennem hozzá, az a fő” – mondja.

Az asszony hetvenéves, és nem titkolja: próbára tette az idegeit Zsuzsa betegsége. „Volt idő, amikor azt hittem, elhagy a józan eszem. Amikor Zsuzsi 1998-ban kómába esett, és az orvos azt mondta, nem érdemes rátenni a lélegeztetőgépre, mert annyira károsodott az agya. Akkor egyfolytában egy versikét hajtogattam magamban.” Nehéz hónapok voltak. Az anya könyörgésére a Korányi- kórházban Zsuzsi mégis megkapta a lélegeztetőgépet. Négy és fél hónapig feküdt az intenzíven. Végig nem volt egészen magánál. Félrebeszélt, hallucinációi voltak. „Azt mondta a professzor, ne járjak be hozzá, mert így visszatartom. Engedjem el, hagyjam meghalni, hogy ne szenvedjen már – emlékezik Annus. – Nem törődtem vele, mindennap bementem.” „Öntudatlanul is azt hajtogattam, hogy negyven, negyven – meséli Zsuzsa. – A negyvenedik életévem. Ennyire meg akartam érni. Hiszen 2000-ben volt, az ezredfordulón.” És a Baba utcai intézetet is ő találta ki magának. Régebben olvasott róla, aztán élet és halál mezsgyéjén, félig kábán kérte, hozzák őt ide. Mert tudja, érzi, itt rendbe fog jönni. Úgy is lett.

Hogy meddig fog élni? Zsuzsa nem tudja, de azt reméli, sokáig. Az életvonalát mutatja a tenyerében: tény, hogy ritka hosszú. „Talán a végső stádiumban vagyok – von vállat. – De annyi dolgom van. Képeket festek, könyvet, folyóiratot illusztrálok. Jó érzés, hogy betegen is segíthetek.” Számítógép-programozónak tanult, mert már fiatalon ülőfoglalkozásra készült. Akkor még nem tudhatta, mi vár rá. Vajon ejtett-e egy könnyet valaha is magáért? Vádolta-e a sorsot, amiért éppen vele bánt így? Nem.

„Gondoltam rá, mi lett volna, ha tényleg számítógép-programozóként dolgozom, férjhez megyek, gyerekeim születnek. Biztosan az is jó lenne. De akkor nem festenék. Márpedig nekem a festés az életem.” Annusra mosolyog. A szoba ajtaja előtt, a folyosón édesapja, a hetvenhét éves József játszik Pistivel, Zsuzsa Ildikó húgának hároméves kisfiával. A gyerek besétál a nagynénihez, rámutat, és kimondja az ítéletet: „dr. Gagyi”. Vagyis hogy Zsuzsa olyan, mint a rajzfilmhős, aki állandóan az ágyban lustálkodik. Mindenki nevet. „Nehogy azt hidd, hogy szedek valamilyen gyógyszert – pillant Zsuzsa a szüleire meg az apró unokaöcsre. – Nincs más gyógyszerem, csak a szeretet.”