Cunami a kék Duna fölött

Az emberek fejvesztve menekülnek a lépcsőn lefelé. A kisgyerekek üvöltve zokognak, szüleik karjukba kapva rohannak velük valami menedék felé, a felnőttek ordítanak-sikítanak. Félreállunk, ne sodorjon el az emberáradat. Ekkor teli torokból próbálok átordítani édesanyámnak: „hajoljunk le, akkor kapunk levegőt”. Így lélegzünk, lehajtott fejjel, egymást átkarolva. Mellettünk egy társaság tagjai a szúrós bokrokba hasra vetik magukat, mintha lőttek volna rájuk. Egyszer csak szembefordulok a viharral. Mintha cunami vágott volna az arcomba. Aztán hirtelen vége. Lefelé indulunk, kerülgetjük a leszakadt faágakat, a gellérthegyi utcákról folyóként hömpölyög az esővíz. Fél szemmel még láttuk, rendületlenül lövik a tűzijáték-rakétákat.

A Dunán, este nyolc és kilenc között. A hidak környékén szorosan egymás nyomában üvegfalú sétahajók. Itt-ott rendőr- és katonai motorosok, repesztve száguldó civil rocsók. Kilenc előtt néhány perccel a besötétül, az égbolton villanások; néhányan azt hiszik, ez már tűzijáték – kitör a taps. Pontosan 21-kor felrepülnek az első színes petárdák, mindenki a nyitott fedélzetekre tódul. Majd hirtelen elered az eső, már lefelé tolakodunk a lépcsőkön, ekkor hatalmas széllökések kezdik taszigálni hajónkat. Vízözön zúdul be a nyitva maradt ablakokon, alig kapunk levegőt, repülnek az asztalterítők, csörömpölnek az összetört poharak. Megrázkódik a hajótest, nekicsapódunk egy másik járműnek. A fenti fedélzeten a vihar kitöri a hatalmas üvegfelületet. A pityókásak csuromvizesen is élvezik a balhét, mások menekülnének, de nincs hová. Parafamellény sehol, kapaszkodunk egymásba. Szerencsére az orkán gyorsan továbbvonul. Az összeakaszkodott hajóknak sikerül elválniuk, az egyik átkapaszkodó férfit időben kihúzzák a résből.