Polgárháborús ábrándozás

A cinikusabbakból egy fintort, hogy na, már megint valami világméretű katasztrófa a láthatáron, vihar egy pohár vízben, amit a főhős majd az utolsó pillanatban sikeresen elhárít, karjába dől a gyönyörű nő és élnek boldogan, míg meg nem halnak… A naívabbja talán valami szörnyű kórra gyanakszik, olyasmire, aminek van tudományos magyarázata, és reméli, hogy az ellenszer csodás felkutatásáról tudhat meg valamit…

Azonban, ha egy Polgárháború címet viselő kötet ajánlása kezdődik az idézett mondattal, az a borítékolható gunyoros mosolyon kívül némi érdeklődést is kivált. A Partvonal Kiadó gondozásában megjelent kötet éppen ilyen reakciókat eredményez. Az ajánló szerint „Egy érettségiző diák volt olyan pofátlan, hogy megírta a XXI. századi magyar polgárháború történetét. Azt a háborút, amely fegyverropogás nélkül már folyik. Amely elválaszt egymástól régi barátokat, és egymás ellen fordít családtagokat. Amely miatt ebben az országban vagyunk Mi és vannak Ők”. Hát igen. Az alkotói ösztönzés teljes egészében érthető. Akárhová fordulunk, látjuk magunk is. Az óriásplakát-harcokat, a kiadvány-harcokat, a sajtó-harcokat, a parlamenti harcokat, a tömeggyűlés-harcokat… A fegyverek ugyan nem dörögnek (és az Olvasó megnyugtatására: nem is fognak, mert ahhoz másfajta erők működése kell), de készen áll a terep egy jó kis állóháborúra, amely az élet minden területén jelen van. Andrássy Györgynek vélhetően ebből lett elege. Vélhetően erre próbálta ráirányítani a figyelmet kissé talán elrugaszkodott könyvével. De az is lehet, hogy csak egy jó hátteret keresett izgalmas kalandregényéhez, amelyben ellopják a koronát és a gimnazista fiúnak sikerül megtalálni. Az apja (akivel teljesen hétköznapian meglehetősen ambivalens viszonyban áll) és az amerikai szuperkatona (akivel viszont baráti kapcsolatokat ápol, miután majdnem megölte) segítségével. De mivel „nem kötött sem hülyeségi, sem szegénységi fogadalmat”, azért nemes célok ide vagy oda, a koronát jó pénzért eladja, mégiscsak tudni kell, miből élünk alapon. Aztán véget is vet a háborúnak, a gyönyörű nő (illetve a CNN) segítségével. Ami meglehetősen furcsa, mert ha minden háborúnak csak úgy véget lehetne vetni, akkor a fegyvergyárosok álla felkopna.

De ez egy másik történet. Andrássyé arról szól, hogy a gimnazista fiú, a szoclib koalíció katonája, aki tudomást szerez arról, hogy a nemzeti-polgári oldal égen-földön keresi az ellopott koronát, hogy majdani államának alapja legyen, amelyre felesküdhet a fidó oldal vezetője. Serdőlői vágyainak egykori tárgyával, a szép nemzetőrlánnyal megmentenek néhány öreg zsidót egy mészárlástól, majd külön utakon, más céloktól vezérelve a korona nyomába erednek. Itt lép a képbe a CNN meg annak riporternője, illetve a riporternő testőre. A tévéstábbal a fiúnak sikerül Bécsbe utazni, a koronát felkutatni, megszerezni és a fidósoknak eladni, de úgy, hogy arról azonnal értesíti a rendőrséget is, így a szent tárgy nem jut a polgáriak kezére. Ő viszont gazdag lesz. S hogy a háborúval is lehessen kezdeni valamit, a fidós lánnyal kiállnak a Körútra és odahívnak mindenkit, aki békét akar. Egy kis titkosszolgálati segítséggel ez össze is jön nekik… És zajlik az újjáépítés, csak a szív sajog a kis örmény riporternő után… De hát a szív már csak ilyen. A polgárháború – a háború – viszont nem ilyen. Nem olyan, mint ahogyan a szerző leírja. Mert azok a helyzetek, amelyeket ismer (az apa-fiú konfliktusok, a kívánt, majd megunt kedveshez való viszonyulás, az eszmerendszerek ütközésének miértjei) hitelesek, hihetőek. A háborús képek viszont mosolyogtatóan naívak. Persze, örülni kell neki, hogy ebben az esetben a szerző csak a képzeletére támaszkodhatott, mégis élét veszi az egész meseszövésnek ez a momentum.

Mint ahogyan az olvasó elégedetlen lehet a kötet első fejezeteit uraló nyelvi középszerűséggel is. Nem a nagy leírásokat hiányolom, szó se róla, csak a nyelvi, fogalmazásbeli igényességet. Ez a hiányosság a cselekmény kalandokba fordulásával lassan eltűnik (vagy talán csak megszokottá válik?), de azért egy újabb regény írásakor erre is oda kellene figyelni.

A kötet legnagyobb erénye, hogy felvázolta azt a helyzetet, amelytől mindenki egy kicsit retteg ebben az országban. Megfogalmazta azt, hogy mindkét oldalnak vannak héjái, akik, ha módjuk van rá, romlásba taszítanak barátot és ideológiai ellenfelet egyaránt. Akik a megbékélésre törekvőket egyként árulózzák le és próbálják megakadályozni az összetűzéseket akadályozni igyekvőket. Egy ilyen helyzet felszámolásához talán tényleg naív csodának kell történni. CNN-nel vagy anélkül.

− Ha igaz, amit mondasz, miért engeditek? A díszmagyarok a ti szövetségeseitek! Ti álltatok össze velük, hogy betörhessetek a Pozsonyi útig, hogy ránk erőszakoljátok az eszméiteket, a magasztos elveiteket, a hiteteket és a vezéreteket! Ti tűritek el, hogy nyilasruhában parádézzanak! Ti engeditek, hogy embereket összefogdossanak és géppisztolycső elé állítsanak! Ti nem tesztek semmit, hanem tőlem, tőlünk várjátok, hogy lemossuk ezt a szart a magasztos képről, amit mutatni akartok a világnak!

Tágra nyílt a szeme, örvénylett, magába húzott. Elnyelte a füstölgő gyűlöletemet. A gyűlöletet, amellyel magamat gyűlöltem, amiért nem tudok dönteni. Amiért azt érzem, nem vagyok férfi, hiába öltem. Zöld, sárga és szürke színben játszott a máskor barna szeme, barátságos és titokzatos ragadozó tekintetként. Nem mozdult, csak a szeme élt és az arca. Az a düh és fájdalom az arcán, anélkül, hogy az izmok láthatóan megfeszültek volna.

− Nincs mi − suttogta. − Csak én vagyok.

Nyeltem egy nagyot és elengedtem a vállát. A suttogó hang üvöltésként visszhangzott a fülemben.

− Mi és ti a Duna két oldalán! A Körút másik felén. Mi, akik rettegünk tőletek, mert úgy gondoljuk, megölitek az eszméinket és az elveinket, a vallásunkat és a hagyományainkat. Mert gyökértelenek vagytok! Mert a puszta létetek beszennyez.

Felemelte a kezét és a számra tapasztotta a tenyerét, hogy belém fojtsa a tiltakozást, hogy a gyomromban fortyogjon tovább a fölösleges vita.

− Nincs mi − suttogta. − Van anyám, aki elüldözött téged a származásod miatt. A húgom, akinek nem voltál elég jó. A srácok, akik boldogok, hogy egy eszme katonái lehetnek. Az öregek, akik egy élet kudarcaiért akarnak bosszút állni, mindegy, hogy kin. És az ördöggel is szövetkeznek, mert tőletek jobban tartanak.

Beszélni akartam, de a tenyere még mindig a számra tapadt, a vita mellett a levegőt is elfojtva. Kedvem támadt beleharapni az ujjába. A testemet szinte rázta a frusztráció. Megfogtam a csuklóját és lefejtettem a kezét az arcomról.

− És ott vannak a politikusok, akik az ördöggel is szövetkeznek a hatalomért − mondtam. Bántani akartam ezzel, de lepergett róla.

− Ott vannak, ahogyan nálatok is. Ott vannak, akiknek semmibe sincs beleszólásuk. Akik csak élni akarnak. És vagyunk néhányan, akiknek elegünk van ebből az egészből és meg akarjuk állítani a díszmagyarokat.

Elszállt belőlem az erő. A fürdőszobából behallatszott Apa motoszkálása. A fura, megfejthetetlen kis zajai. Apám mit szólna mindehhez? Lenne teóriája. Tágabb összefüggésbe helyezné. Ez biztos. Fegyvert ragadna? Az is kitelne tőle. Még szerencse, hogy nem mondtam el neki. Nem hallottam, inkább a testemben éreztem a lakás lélegzetét. Anyámat a lehalkított tévé előtt. Késő éjszakáig nézi a CNN-t, amiből egyetlen szót sem ért. Nézi újra meg újra az ezerszer ismételt képeket, talán mert még mindig nem tudja elhinni ezt az egészet, és bizonyosságot keres. A testemben éreztem a Balzac utca hamis csendjét, a Körúttól elválasztó ellenőrző pontokat, az erőddé alakított házakat, a rakpart sötétje mögött megbúvó titkokat.

− Ha igaz, amit mondasz, miért engeditek? A díszmagyarok a ti szövetségeseitek! Ti álltatok össze velük, hogy betörhessetek a Pozsonyi útig, hogy ránk erőszakoljátok az eszméiteket, a magasztos elveiteket, a hiteteket és a vezéreteket! Ti tűritek el, hogy nyilasruhában parádézzanak! Ti engeditek, hogy embereket összefogdossanak és géppisztolycső elé állítsanak! Ti nem tesztek semmit, hanem tőlem, tőlünk várjátok, hogy lemossuk ezt a szart a magasztos képről, amit mutatni akartok a világnak!

Tágra nyílt a szeme, örvénylett, magába húzott. Elnyelte a füstölgő gyűlöletemet. A gyűlöletet, amellyel magamat gyűlöltem, amiért nem tudok dönteni. Amiért azt érzem, nem vagyok férfi, hiába öltem. Zöld, sárga és szürke színben játszott a máskor barna szeme, barátságos és titokzatos ragadozó tekintetként. Nem mozdult, csak a szeme élt és az arca. Az a düh és fájdalom az arcán, anélkül, hogy az izmok láthatóan megfeszültek volna.

− Nincs mi − suttogta. − Csak én vagyok.

Nyeltem egy nagyot és elengedtem a vállát. A suttogó hang üvöltésként visszhangzott a fülemben.

− Mi és ti a Duna két oldalán! A Körút másik felén. Mi, akik rettegünk tőletek, mert úgy gondoljuk, megölitek az eszméinket és az elveinket, a vallásunkat és a hagyományainkat. Mert gyökértelenek vagytok! Mert a puszta létetek beszennyez.

Felemelte a kezét és a számra tapasztotta a tenyerét, hogy belém fojtsa a tiltakozást, hogy a gyomromban fortyogjon tovább a fölösleges vita.

− Nincs mi − suttogta. − Van anyám, aki elüldözött téged a származásod miatt. A húgom, akinek nem voltál elég jó. A srácok, akik boldogok, hogy egy eszme katonái lehetnek. Az öregek, akik egy élet kudarcaiért akarnak bosszút állni, mindegy, hogy kin. És az ördöggel is szövetkeznek, mert tőletek jobban tartanak.

Beszélni akartam, de a tenyere még mindig a számra tapadt, a vita mellett a levegőt is elfojtva. Kedvem támadt beleharapni az ujjába. A testemet szinte rázta a frusztráció. Megfogtam a csuklóját és lefejtettem a kezét az arcomról.

− És ott vannak a politikusok, akik az ördöggel is szövetkeznek a hatalomért − mondtam. Bántani akartam ezzel, de lepergett róla.

− Ott vannak, ahogyan nálatok is. Ott vannak, akiknek semmibe sincs beleszólásuk. Akik csak élni akarnak. És vagyunk néhányan, akiknek elegünk van ebből az egészből és meg akarjuk állítani a díszmagyarokat.

Elszállt belőlem az erő. A fürdőszobából behallatszott Apa motoszkálása. A fura, megfejthetetlen kis zajai. Apám mit szólna mindehhez? Lenne teóriája. Tágabb összefüggésbe helyezné. Ez biztos. Fegyvert ragadna? Az is kitelne tőle. Még szerencse, hogy nem mondtam el neki. Nem hallottam, inkább a testemben éreztem a lakás lélegzetét. Anyámat a lehalkított tévé előtt. Késő éjszakáig nézi a CNN-t, amiből egyetlen szót sem ért. Nézi újra meg újra az ezerszer ismételt képeket, talán mert még mindig nem tudja elhinni ezt az egészet, és bizonyosságot keres. A testemben éreztem a Balzac utca hamis csendjét, a Körúttól elválasztó ellenőrző pontokat, az erőddé alakított házakat, a rakpart sötétje mögött megbúvó titkokat. -->