Oszama, a közvetlen ember

Tavaly, az év végén jelent meg a budapesti Partvonal könyvkiadó gondozásában Chris Cleave regénye, a London lángokban, amelyik a brit főváros metrójában történt terrortámadások után már egészen más színben tűnik fel az olvasó előtt, mint azt - feltehetően - eredetileg a szerző elképzelte, szerette, gondolta volna. A regény tulajdonképpen egy hosszú levél, melynek szerzője, az egyedül maradt anya, a hírhedt terroristavezért szólítja meg: „Kedves Oszama”, kezdi a levélíró, „életre-halálra keresik magát, hogy a terrornak vége legyen. Hát, nem is tudom. Úgy értem, a rock’n’rollnak sem lett vége, miután Elvis kipurcant, csak rosszabb lett. Mire az ember észbe kapott, jött Sonny & Cher és a Dexy’s Midnight Runners. De erről majd később. Csak azt akarom mondani ezzel, hogy könnyebb az ilyesmit elkezdeni, mint befejezni. Felteszem, gondolt már erre. 25 millió dollár váltságdíjat tűztek ki a fejére, de miattam ne legyenek álmatlan éjszakái, Oszama. Tegyük fel, hogy meglátnám egy Nissan Primerában Shoreditch felé hajtani, és bekaszálnám a nagy gubát. Hát! Fogalmam sem lenne, mire költsek huszonötmillió dollárt. Más volna, ha lenne kire költenem. De nincs, amióta maga felrobbantotta a férjem és a fiam.”

Chris Cleave 1973-ban született, és Oxfordban kitüntetéssel szerzett diplomát kísérleti pszichológiából. Első, sajátos hangvételű könyvével nem várt sikert aratott. S valóban, mintha az egész mű egyfajta kísérleti pszichológiai terápia alanyává tenné olvasóját, hiszen első pillantásra egészen furcsa dolognak tűnik szatírát, helyenként valóban nevetésre ingerlő prózát olvasni a terrorról, egy véres merényletről, melynek több ezer áldozata van, s amelyben Cleave főhősnője is elveszíti egyébként tűzszerész férjét és fiát. Aztán, ahogy haladunk előre oldalról oldalra (mert valóban olvasmányos stílusban beszéli el az eseményeket), egyre inkább megszokjuk, lassanként hozzáidomulunk. Természetesnek tűnik, hogy valaki úgy szólítsa meg a terroristavezért, hogy "kedves Oszama", s talán emberi érzelmeket is tulajdonítson neki, mint azt a levélíró teszi. Valóban együtt lehet élni a terrorral, meg lehet szokni a fenyegetettséget - teszi fel a kérdést a kísérleti pszichológia szakterületének szakembere. A regény tehát egyrészt a mindennapokból meríti anyagát, másrészt pedig épp ugyanazokra a hétköznapokra reflektál.

Összeesküvés-elméletekből persze ezúttal sincs hiány: a könyv végére kiderül, hogy a brit rendőrség megakadályozhatta volna ugyan a merényletet, megmenthette volna a több ezer áldozat életét, de mégsem tette - felsőbb megfontolásból, felsőbb utasításra.

Persze, nem árulom el az összes fontos részletet, mégis hozzá kell tennem, hogy a könyv végére kifullad a szerző könnyedsége, a regény gördülékenysége is alábbhagy, a levélírás már a főhősnőnek sem megy olyan zökkenőmentesen, mintha csak dőlne belőle a szó, mint a történet elején... Egy idő után a szerző kifogy azokból (a helyenként valóban frappáns) elemekből, amelyek lekötnék az olvasó figyelmét és továbblendítenék az elbeszélést. Úgy a kötet közepe táján valahogy megáll a történet, mintha leülne vacsorázni. Elemei, fordulatai, és a főhősnő észjárása ekkorra már megszokottá válik, tehát elérkezik az a pont, amikor már vagy abba kellene hagyni, vagy újabbakkal kiegészíteni.

A Partvonal könyvkiadó portfoliója szerint igyekszik egyensúlyt tartani az igényes tartalom és a piaci igények között, amelynek Cleave regénye egyik jellegzetes darabja, hiszen a szerző azon a keskeny sávon egyensúlyozik, amikor még nem fordul át igénytelen ponyvába, de nem is igyekszik magamutogató módon (amire, sajnos, számos példát láthatunk az "igényes szépirodalomnak" mondott művek között) megterhelni olvasóját. Egyszerűen csak letesz az asztalra egy izgalmas és könnyed szórakoztató olvasmányt. Ha ennél nem akart többet, akkor elérte a célját.