Jó reggelt!

Vitatkozunk a kollégával, mennyiből lehet kihozni az életet. A feléből, mint amennyit én mondok – mondja ő. De hát a fodrász, a kozmetikus, az öltözködés – érvelek én. Egy egész vagyon. (Na, ebből már kiderül, hogy nő vagyok. Sebaj, nem erény ez, nem is bűn, egyszerűen állapot.) Az ápoltság, a jó külső követelmény – győzködöm a kollégát tovább. Az meg pénzbe kerül. Ő, a férfi, idegesen sóhajt: „Ne is mondd. Engem a feleségem sírba visz a ruhavásárlásaival.” Eltöprengek. Tizenegy éve élek egyedül. Néha rossz, de most találtam egy igazán komoly vigaszt. Egyetlen férfitársamat sem viszem a sírba.