Házasság európai módra

Nemrég figyelemre méltó, napjainkban játszódó olasz filmet láttam, mely egy római házasság válságáról szólt. Az ábrázolt konfliktusnál érdekesebb a társadalmi és gazdasági közeg, amelyben kibontakozott. A körülmények, melyek között együtt élt a középkorú pár, ismerősek számunkra, ezért érdemes szociológiai szempontból is kitérni rájuk.

Francesca és Paolo, bizonyára nem véletlenül, Dante legendás hőseinek nevét viselik. Ők vallottak egykor így a költőnek: „Szerelem vitt bennünket egy halálba”. A filmben közös lakberendező és iparművészeti vállalkozásban dolgoznak. Kettőjüket szoros, feszültséget teremtő kötelékek fűzik össze: bár formailag a férj a „családi cég” ügyvezetője, de a feleség szakmailag egyenrangú vele, és vezető szerepre tör. Minden közös döntésért újra és újra megharcolnak egymással. Emberfölötti teljesítményt igényel tőlük a talpon maradás és az adósságok törlesztése. Szerepeik összemosódnak, mint ahogy keverednek egymással a háztartás fenntartási költségei, a nyaralásra félretett összeg és az üzleti befektetések is. Állandósulnak a viták, nem működik a szexuális élet, mint a „feszültség levezető szelepe”, a gyerekvállalás elutasítása pedig szinte az egyetlen kérdés, melyben egyetértenek.

Ismerős ez a képlet Magyarországon is? De még mennyire! Ez a középosztályi „házasságmodell” jellemző egész Európára, illetve a fejlett világra. Rákényszerülünk arra, hogy megteremtsük saját egzisztenciánkat, és a családi vállalkozásba, mely minden időnket lefoglalja, természetesen bevonjuk a házastársunkat is. Feltétlenül megbízunk benne, és egyébként is: mi máshoz kezdene egy olyan világban, melyben egyre nehezebb hagyományos értelemben vett állást találni?

Csakhogy a hatáskörök és a különböző társadalmi szerepek megsokszorozódása nem erősítik a házastársi köteléket, inkább gyengítik azt. Az ilyen „családi cégekben”, olykor tizennégy-tizenhat órát töltenek együtt a házastársak, amit egyiküknek sem egyszerű elviselni. És az még hagyján, ha közös tevékenységük rutinjellegű, azaz egy bevezetett üzletben dolgoznak, árut szereznek be, foglalkoznak a vevőkkel stb. De ha a munkájuk „kreatív”, azaz állandóan új problémákat kell megoldaniuk, angyaloknak kell lenniük ahhoz, hogy mindig szót értsenek. Ez a tipikus élethelyzet nem kedvez a szülésnek, illetve a gyerekek felnevelésének. Egyértelműen összefüggésbe hozható a népszaporulat radikális csökkenésével, mely Európa valamennyi országára jellemző, de Olaszországban olyan méretű, hogy az ottani szociológusok és demográfusok már évek óta kongatják a lélekharangot.

Jó lenne ismerni a csodaszert, mely megújítaná az európai házassági modellt, s vele egész életformánkat. Százezer számra élnek közöttünk Paolók és Francescák, akik addig pusztítják egymást, míg az egyik kidől a sorból, és adattá válik az elkeserítő halálozási statisztikában.