Emil akár a védjegyük is lehetne

[caption id="" align="alignleft" width="200"] A helyiek a pokolba kívánják a sok gépjárművet. Ha a Levegő Munkacsoport nem tesz ismét keresztbe, végre fölépülhet a tehermentesítő tízes út. A fagylalt egyébként Emiltől van.
[/caption]– Szép város Vörösvár, én ott lakom a Szamosnál – tréfálkozik Hüttler Ferenc Pilisvörösváron. Az említett név ebben az esetben nem az Erdélyben fakadó folyót, hanem az azonos jelű marcipánmanufaktúrát jelenti. Hüttler Ferencet egyébként a vasútállomás melletti restiben, két korty finom hideg sör között faggattuk ki, mi a véleménye saját településéről. Emberünk szerint a városban élni jó, csak a nagy átmenőforgalmat és a Levegő Munkacsoportot vihetné el végre az ördög. Ha lehet úgy, hogy soha ebben az életben vissza se találjanak. A férfi elmondta, volt olyan nap, amikor a kisunokája csak közel nyolcperces ácsorgás után tudott átjutni az út túloldalára. És akkor még szót sem ejtettünk a levegőt szennyező mocsokról.

– Nincs oly hónap, hogy ne gázolnának el valakit – teszik hozzá kissé svábosan a szomszéd asztaltól. Miközben az érkező vonatról leszálló hölgyeket szemlézzük, tiszta német szó csapja meg a fülünket. A hazatértek egyike Basc József, akit felesége vár az állomáson. A pár üdvözli egymást, majd az Emil cukrászda felé irányozzák lépteiket. – Ez nálunk amolyan szertartás – teszi hozzá az asszony mosolyogva immár magyarul.

– Még Esztergomból és Komáromból is járnak ide kuncsaftok – büszkélkedik a megyeszerte ismert ínytanya egyik eladója. A kínálat valóban pazar: a legváltozatosabb sütemények kelletik magukat a pultokban. A választékot egy szuszra ugyan fizikai képtelenség lenne végigenni, de tanúsíthatjuk, amit mi vettünk, abban nem volt egy mákszemnyi hiba sem. Miközben valódi főzött fagyinkat fogyasztjuk, megtudjuk, a településen a legutóbbi népszámláláskor a lakosság hatvan százaléka vallotta magát német nemzetiségűnek. A példátlanul magas arány annak a szerencsés körülménynek köszönhető, hogy az 1947-es kitelepítés során innen nem vitték el a sváb származású magyar polgárokat. – Az Emil egyébként akár Vörösvár címere is lehetne – erősítik meg a cukrászda hírnevét a főutcán álló egyik aprócska kocsmában.

– Tessék csak tessék, itt szinte minden házi – invitál be zöldségesboltjába Lajtos Júlia. Az idős hölgy saját és szomszédai gyümölcseit kínálja eladásra. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Mi több, még házi kovászos uborka is akad, bár a néni ezzel kapcsolatban hangsúlyozta, csak az ÁNTSZ meg ne tudja, mert akkor lőttek az üzletnek. Lajtos Júlia a reklám kedvéért még hozzátette, olykor maga a polgármester asszony is ide jár vásárolni.

Az embernek a településen járva könnyedén az az érzése támad, a helyiek nem vetik meg a munkát, de emellett igencsak szeretnek élni is. Még a zajos és poros tízes útra nyíló porták is tiszták, az ablakokban virágok díszlenek. Ha vesszük a fáradságot és besétálunk a kis utcákba, még barátságosabb kép tárul elénk. Olyan a látvány, mintha egy osztrák kisvárosban andalognánk. E képet tovább erősítik a kertekből itt-ott kihallatszó német mondatok. Visszakanyarodva az élet élvezetére, mindenképp érdemes elmondani, Pilisvörösváron rengeteg kocsma, vendéglő és söröző van. No és akad egy messze földön ismert kiváló pizzéria is.

Grószné Krupp Erzsébet polgármester
– Pilisvörösvár közlekedése borzalmas.
– Jobban mondva embertelen. A legszörnyűbb az egészben, hogy szinte semmit sem tudunk tenni ellene. Ha ez így folytatódna, végképp tönkremenne az egészségünk és az életünk a sok szennyeződéstől.

– Miért a feltételes mód?
– Jó hírem van. Végre megjött a tízes út nyomvonalterve, amelyet már csak az érintett önkormányzatoknak kell jóváhagyniuk. Ha ez megvan, a solymári katonai temetőtől a kesztölci elágazásig kiépülhet végre e rég várt közlekedési folyosó.

– Feltéve, ha a zöldek nem tesznek keresztbe.
– Komolyan mondom, már többször fölmerült bennem, a település nevében be kellene perelni a Levegő Munkacsoportot. Hihetetlen az a felelőtlen hozzáállás, ahogy ezt a kérdést kezelik. Szerintük csak egy kerülő szakaszra van szükség, ám az már nem merül föl bennük, mi lenne ekkor az utánunk sorjázó településekkel. Szerintem ez a valódi felelőtlenség. Annyit mondok, élnének ők a főút mentén.

– Miként áll a város kasszája?
– Jól. Csak a súlyadóból közel százmillió forint jön be évente.

– Mire megy el a pénz?
– A súlyadót az utakra költjük. Most készült el a vasútállomás utcájának aszfaltozása. A fennmaradó összegek az oktatásra, egészségvédelemre, művészetre, a város csinosítására mennek el. Hál’ istennek nálunk nincs munkanélküliség.

– Mi lesz a sorsa a volt közösségi háznak?
– Teljesen fölújítjuk, majd itt alakítjuk ki a zene és a művészetek házát. A munkákra háromszázmillió forintot szánunk.