Hírek

2005.07.23. 00:00

Megfestett titkok és történetek

Az Első Magyar Látványtár kiállítóházában, Tapolca–Diszelben avatták fel a tavaly elhunyt Tamás Noémi festőművész emlékszobáját. Szigligeten pedig kortárs művészek kiállítása nyílt tiszteletére.

Váczy András

Van olyan áldott-véletlen pillanat, amikor a bennünk működő gondolat testet ölt. Nekem a Tigris volt az. Ott motoszkált, settenkedett bennem a „Tigris! Tigris! éjszakánk / Erdejében sárga láng, / Mely örök kéz szabta rád / rettentő szimmetriád?”, Blake talányos kérdése, és egyszer csak ott volt szobám falán a válasz: Tamás Noémi festménye. A „Tigrisem, tigrisem”, a bársonyosan puha, csíkos nagymacskára ráhajló alak, a kettejük bensőséges kapcsolata. Finom árnyalással egymásba kapaszkodó, egymással kerek egészet alkotó színekből és vonalakból bontakozott ki érzelem és történet. Minél többet néztem, annál mélyebben tárult fel szomorúság és bölcsesség, szenvedés és  derű, szemlélődés és gyöngyöző nevetés, titkolt fájdalom és gyermeki nyitottság. Egy iszonyatosan megszenvedett személyes és művészélet küzdelme és békéje… Tamás Noémié.

Tavaly halt meg. És most egy olyan teremben, amelyet ha tehetné, maga is így rendezne be, nyílt meg néhány festményével egy sűrített életmű-emlékkiállítás. A diszeli malom galériájának legbenső szobájában látható képek előtt önkéntelenül is elnémul az ember. Hallgatja a mélységes, beszédes csöndet. Majd rájön: valamennyi önarckép. A vetetlen ágy (Hommage Altorjai Sándor), a megkopott, ám szivárványszínekben irizáló bőrtáska (Retikül) ugyanúgy, akár az Ábel a réten vagy az Önarckép. Mind egyetlen erős, szenvedélyes és meg nem alkuvó lélek áruló lenyomata. Munkáit nem lehet semmiféle irányzathoz, iskolához kötni. Ő maga a saját irányzata. Képei álomszerűen színesek, és mint a vérvalóság, olyan tárgyszerűek. Végignézve az az ember benyomása, hogy meseúton jár, olyan  történeteket él meg, amelyekben maga is benne van. Először belecsodálkozik a rettenetes alapossággal, részletességgel, művészi tudással és szépséggel festett képekbe, aztán azon veszi észre magát, hogy beléhatol és beszippantja valami érzés-gondolat; a valóságos és a tudat mélyében lebegő látvány részletei spirituális egészszé állnak össze, ezek megragadják, átölelik, és nem engedik el. Történik valami, és ez a történet belemegy a lélekbe.

Egyik képén, az Esti hintán hatalmas tengerhullám mélykék belsejében tűz ég, körötte kicsik és nagyok hancúroznak. Olyan, mintha álmodta volna.
Emlékszem, amikor nagy nekibuzdulással körülményes álomfejtegetésekbe kezdtem, kedvesen leállított. Ne tovább… Erre belém szakadt a gondolat, tétován nyökögtem. Megsajnált, gyöngyözőt kacagott, és szelíd-okos pillantással megsimogatott. – Nem álmodtam, van meséje. Egy gyönyörű nyári estén sétáltunk a szabadban, és láttuk, hogy egy tisztáson tüzeket raktak, körötte felnőttek, gyerekek nyüzsögtek. Hirtelen kiszaladt a fényes sokaságból a sötétbe egy kislány, és a tűz fényétől elvakítva észrevett minket. Megijedt: „Jé, kísértetek!” Olyan szépnek találtam, hogy elkezdtem festeni, és amikor kész lettem, akkor vettem észre, azért ragadott meg ez a furcsa kis történet, mert az a kislány én vagyok.

Most, ahogy nézem sorra képeit, nem próbálok köréjük kitalálni semmi „műmélyet”, elég, ha magam előtt látom őt, és tessék: a képek mesélnek helyette. A történetek vérvöröstől a narancson át a kékes-lilás-zöldesig árnyékokkal, mint egész a részszel, játszanak. Alapos műgonddal kidolgozott, kontúrozott, pengeéles részletek egyszer csak lágyan eltűnnek, pasztelleződnek, átfolynak valahová messzire, ki az időből. Portrék, embercsoportok, egy széktámlára dobott kabát, egy otthagyott retikül… Tárgyak, személyek, és ami velük megesett. Borzongatóan benne van ő, benne vagyunk mi. Képei élnek, Noémire pedig vigyáz a Tigris.

Mese a kis és a nagy és a végső szomorúságról

Hol volt, hol nem volt, volt egy kis szomorúság. Eleinte egész nap ült az asztal alatt, és azon gondolkodott, hogy miért van ennyire egyedül (...) – Festegessél, rajzolgassál – szólt egy szülői hang sietősen, odafentről, és le is dobott neki mindjárt némi papírt, ceruzát, krétát, tintát, vízfestéket, később temperát meg ecsetet is, sőt szórópisztolyt, és mindent, ami csak kellhet még egy komolyabb, nagyobbfajta szomorúsághoz (...) Noémi felnevetett. Akkor aztán nem volt már sem kis szomorúság, sem nagy szomorúság sehol. A végső szomorúság ugyanis – nevet! Ő tudja, miért... (Kornis Mihály)

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kemma.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!