Sándor, Mozart és dzsessz

[caption id="" align="alignleft" width="320"] Török Sándor napi 14 órát is eltölt a vezetőülésben. Azt mondja, a magasból minden másképp látszik. Csak egy biztos: dolgozni kell, keményen.
[/caption]Fejre állt a főváros, alig akad olyan főút, ahol ne dolgoznának. A kordonok mögé mentünk, és megnéztük a másik oldalt. – Tessék csak beszállni, meglátják, magasból nézve másként fest a világ – invitál mosolyogva Török Sándor teherautósofőr. A Duna-Híd Fuvarozó Kft. Pilisvörösváron lakó munkatársával a Komjádi Béla uszoda előtt találkoztunk kora reggel. A randevú oka prózai, kíváncsiak voltunk, miként is fest a budapesti útfelújításon dolgozó autóvezetők egy napja. Első utunk a pilisborosjenői hulladéklerakóba vezet. Ide az Árpád fejedelem útja feltört maradványait visszük el.

– Óriási szerencséjük van, hogy nincs nagy forgalom – kezdi a beszélgetést Török Sándor. Akitől a közel tíz kilométeres zötykölődés alatt megtudjuk, otthon négy „rágcsálója”, azaz fia van. A jelző korántsem sértés, sokkal inkább tréfaszámba megy. A legidősebb 21, a két középső 19 és 18, míg a legfiatalabb nyolcesztendős. Az élen álló három közül az első nagy reményű fodrász, a Zsidró-szalon szorgalmas tanulója, míg a középmezőny még iskolába jár. A büszke apa egyben azt is hozzáteszi, az ifjak a helyi fúvószenekar oszlopos tagjai.

– Nem kell megijedni – nyugtat meg Török Sándor, miközben a billencsből hatalmas hangzavar keretében kiürül a törmelék. A végén egy nagy rántás, majd máris könnyedén fut a teherautó. – Most pedig irány Martonvásár – lép a gázpedálra a sokat mosolygó sofőr. Kérdésünkre, hogy akkor miért megyünk vissza a belvárosba, Török Sándor hosszas magyarázatba kezd. Ebből kiderül, hogy nem olyan egyszerű ám a teherautósofőr élete. Hatalmas gondot okoznak például az értelmetlenül kihelyezett súlykorlátozó táblák. Ezekre az egyik „legjobb” példa, hogy szabályosan csak negyven kilométeres kerülővel lehetne Pesthidegkútról Solymárra eljutni. Az átvezető úton ugyanis van egy híd, melyre 3,5 tonnás korlátozást vezettek be.

– A rendszerváltásig naponta elmentek arra a szovjet vontatók, mégsem lett semmi baja az átkelőnek – dohog Török Sándor. Aki azt is hozzáteszi, a Moszkva teret például mindig meg kell kerülnie, ugyanis a Vérmező utcába nem szabad fölhajtania. A sofőr a kedvünkért kissé letért az egyenes útról és az autópályán ment le Martonvásárra az aszfaltért. Odafelé megmutatta, mit tud a tizenhat sebességes Renault. A többtonnás szerkezet egy könnyed gázadásra szó szerint megtáltosodott. Megpakolás után irány a főváros. Ám az anyagot szállítás előtt le kell takarni. Tanúsíthatjuk, nem egy életbiztosítás a százhúsz fokos zúzalék mellett a ponyvával egyensúlyozni.

A visszaúton megtudjuk, a férfi kedveli Mozartot, Brahmsot és a dzsesszt, ellenben az internetnek nem barátja. Szabad idejében sokat olvas, s bár főzni nem tud, szinte minden a kedvencei közé tartozik. Felesége sváb származású, főállású anya, aki szigorú elvek mentén neveli a fiúkat. Az út a Moszkva térig eseménytelenül zajlott. Innen háromnegyed órás tipródás következett, amely ízelítőt adott egy hétköznap kalandjaiból. A Komjádi előtt dél felé köszöntünk el egymástól. Török Sándorra még egy fuvar várt. – Így megy ez majd az egész évben: ötkor kelek, este nyolckor érek haza – intett búcsút a sofőr.