Napnyugta: kiesett a Suns

Talán kezdték elfelejteni az America West Arena környékén, milyen az, amikor egy csapat úgy hullik ki a rájátszásból, hogy minden hazai mérkőzését elveszíti. 1993-at írtunk, a Suns fantasztikus csapata (Ainge, Barkley, K. Johnson, Majerle) nyerte az alapszakaszt. A rájátszásban sem akadt ellenfelük, egészen a döntőig, ahol a Chicago Bulls (Jordan, Pippen, B. J. Armstrong, Horace Grant) várt rájuk. Pályaelőny az arizónaiaknál, ők kezdenek otthon, méghozzá két vesztes meccsel. Aztán egy háromfelvonásos drámára átugrottak a felek a Szeles városba, és láss csodát, a Suns háromból kettőt megnyert (az elsőt háromszori hosszabbítás után, ezt azóta is a liga történetének egyik legnagyszerűbb csatájaként emlegetik). A küzdő felek 3-2-es Bulls-előnnyel tértek vissza Phoenixbe az utolsó két mérkőzésre. Amiből csak egy lett, a Suns a harmadik hazait is elveszítette, a Bulls sorozatban harmadszor lett bajnok.

Ezzel meg is érkeztünk a jelenbe. A Suns 62-20-szal nyerte az alapszakaszt, söpréssel kezdte a rájátszást (4-0 a Memphis ellen), majd jött egy 4-2 a Dallas ellen. A főcsoport döntőjében pedig a San Antonio Spurs. A texasiakkal az alapszakasz során háromszor találkozott a Suns, kétszer kikapott tőlük, ebből egyszer hazai pályán. Nem volt vitás, ez nagy csata lesz a liga legjobban támadó (Suns, 110,4 pont/meccs) és legjobban védekező (Spurs, 88,4 kapott pont/meccs) csapatai között. Erre föl a 2003-as (és 1999-es) bajnok a saját fegyverével, a rendkívül ponterős támadójátékkal verte meg a Phoenixet. Hiába dobott a Suns a sorozatban átlagosan 102,25 pontot, a San Antoniónak mindig volt válasza. Rendkívül sokat (86-87 kísérlet meccsenként) és pontosan dobtak (kétszer is 51 százalék fölötti mezőnymutatót produkáltak).

Furcsa módon a Suns azt a meccset nyerte meg, amikor a legkevesebb dobást küldte a gyűrű felé (76-ot), igaz, ekkor a kísérletek 57 százaléka célba ért. A Spursban mind az öt mérkőzésen remekül játszott az összedrótozott Tim Duncan, aki a texasiak mindkét bajnoki győzelme után elnyerte az MVP (legértékesebb játékos) címet. A center mellé fel tudott nőni az argentin olimpiai bajnok, Manu Ginobili, a francia irányító Tony Parker, Brent Barry és Robert Horry is. Eközben a másik oldalon levették a pályáról Shawn Mariont, aki a szezon során 17,6 pontos átlagot produkált, most viszont a nyolc pontot sem érte el meccsenként. Így aztán hiába nyújtott szinte emberfelettit a másik két húzóember, Amare Stoudemire (átlagban 37 pont és 10 lepattanó), valamint az alapszakasz legértékesebbjének választott irányító, Steve Nash (meccsenként 23 pont, 10,5 gólpassz). Hiába tett meg mindent a sikerért Joe Johnson (18 pontos átlag), ha például Quentin Richardson messze alulmúlta önmagát.

Továbbra sincs csapat az NBA-ben, amelyik 0-3-ról talpra állt volna. A Knicksnek az 1951-es döntőben sikerült egyenlítenie, de a hetedik meccset elbukta.