Dübörgő sikerre vágyik a kormány

AKI LÁTTA A ROCKSULI című vígjátékot, tudja, mit mondott a magát iskolai tanárnak hazudó rockzenész, Dewey Finn arról, mi a rockzene lényege. A Jack Black alakította tanerő erre nézve azt nyilatkozta diákjainak: a rocknak az a dolga, hogy beszóljon az Arcnak. A mindenkori Arcoknak, a hatalom képviselőinek. És akkor itt van Gyurcsány Ferenc, aki bejelentést tesz a Program a Nemzeti Kortárs Könnnyűzenei Kultúráért címszó alatt. Ilyen volna, amikor az Arc visszaszól? Igen, s ez nem jó előjel, bármit is mond a kormányfő a rockzenéről. Gyurcsány ugyanis nem igazán rock and roll arc. Tegyük hozzá: Orbán sem az. A parlamenti patkóban hiánycikk ez a megjelenési forma.
AMÚGY RENDJÉN VALÓ, hogy a politikusok hitet tesznek a „színvonalas élőzenei programok” támogatása mellett. Az is ígéretes, hogy szó sincsen a zenészek pátyolgatásáról, ehelyett inkább a zenekaroknak helyet adó klubok, rádióadók kapnak lehetőséget a magyar rock kiemelt megszólaltatására. Való igaz: nincsen szánalmasabb a pártok kegyeit kereső rockereknél. Az viszont aggodalomra adhat okot, hogy a közlemények a kellő színvonalra is utalást tesznek. De vajon melyik szakértő döntheti majd el egy rockzenekarról, hogy színvonalas-e?
CSAK AZT NEM ÉRTEM, mit remél Gyurcsány ettől a bejelentéstől. Dübörgően zajos sikerben aligha bízhat. Aki tudja, zsigereiben érzi, mi is az a pimasznál is pimaszabb rock and roll, annak ő mindig csak egy tenyérbemászó arc marad. Aki csak arra jó, hogy beszóljanak neki. Vagy hogy kihívják a „kultúr” elé. Ahol közben már az ő támogatásával szól a zene.