Csíksomlyón jókedvem lesz tőletek

[caption id="" align="alignleft" width="277"] Áldjon meg az Úr. Csíksomlyón négyszázezres tömeg ünnepelt. Mintha Baranya megye teljes lakossága vonult volna ki a gyönyörű hegyoldalba.
[/caption]Válaszút felől, Kallós Zoltán népdalgyűjtő otthonából érkeztünk meg Holtmarosra, az Istenszéke- hegy lábához. Itt találkoztam a tizenegy éves Győrfi Sanyikával. Amikor Barta József, holtmarosi református lelkész és felesége a fiává fogadta, alig volt három- éves. Magyarul összesen három mondatot tudott. „Adjál!” – ez volt az első. A „ne bánts!” volt a második. A „ne üss!” meg a harmadik. Orvos akar lenni ez a vagány legényke, hogy mindenkit meggyógyítson majd.

Kinga tizenöt éves. Hét- és tízéves kora között egyedül élt egy erdei viskóban. Néha bement a közeli faluba kéregetni. Holtmaroson ő is otthon van. Sanyikán és Kingán kívül még tizennégy gyerek él a papnál. Szépek a szobák, a berendezés első osztályú, a tisztaság kifogástalan, a szakácsnő szakmája mestere. A házaspár és a lányaik melegházban kertészkednek, marhákat tartanak, rengeteget dolgoznak. Barta József ugyanaz a pap, akivel két évvel ezelőtt a hatóság levetette a templomkertből a Wass Albert-szobrot. Barta szegről-végről rokona Wassnak. Fogta azt a mellszobrot és betette a templomba a padsorok közé. Ott „figyel” az Úr asztalával szemben. Ezzel a történettel került be a köztudatba a lelkész. De a bronzból készült Wass-szobornál sokkal fontosabb az a húsból és vérből való tizenhat gyerek, akiről ők a legnagyobb szeretetben gondoskodnak. A kert végében játszóteret építettek az árváknak, de az okos nagylelkűség miatt nyitva áll a született holtmarosi gyerekek előtt is. 

Bonchidán épül már a Bánffy-kastély. Gergő, az útitársam, amikor a kastélyudvaron meghallotta, hogy a svéd kőfaragóinasok még fizetnek is azért, hogy itt tanulhassanak, így szólt: – Olyan ez, mint amikor Tom Sawyerék fizettettek a kerítésfestésért a többi gyerekkel...

Balánbánya rézből élt, míg ki nem merült a kincse. Csodálatos fekvésű, hideg hely. Valamikor tizenhat ház állt itt, a réz miatt tizenhatezres város lett belőle. „Csau-barokk” lakótelepek nőttek ki a földből, olyan, mint a Sinistra-körzet. De hamar megszerettem, mert az ifjúsági házban magyar néptánc-csoport járta a feleselőst elemi erővel, s mert Balánbánya a Románia legtisztább városa címet nyerte el. Sándor Csaba geológus a karvezető. Élete a tánc és magyarsága. Gyerekhad a nyekergő, dobogó táncpadlón. Ha lenne ilyen kincs Ózdon is, amelyet elő lehet venni a megmaradásért! És volt olyan érzésem a tornapadon ülve, hogy többet tudnak a magyarságról nálam. Meg egy olyan is, hogy nem kell értük aggódni, jó kezekből nem vesznek el.

Kérdeztem is Sándor Csabát, míg az autóból a csomagokat tettük ki: – Ha azt mondom, hogy teher alatt nő a pálma, jó helyen mondom? Azt érzem, hogy fogyasztónak mi vagyunk jobbak. De ti lélekben gazdagabbak lettetek a kisebbségben. Jókedvem lesz  tőletek. Ha rátok nézek, máris tele vagyok erővel, élettel. Pedig még végig sem gondoltam igazán, mi történik velem – mondtam igazán szívből. – Örülök, hogy ezt észrevetted, mert ez a lényeg. Én azonban nem csak a magyarságomhoz ragaszkodom. Azon belül a szülőföldemet sem cserélném el semmiért, Erdélyen belül sem. Megmaradok csíki gyereknek – válaszolta Csaba, aki éppen ma Kőbányán lép fel a balánbányai gyerekekkel.

Bencsik János jöjjön a Hármasoltárhoz!
[caption id="" align="alignright" width="284"] Kapuban. Vannak dolgok, melyek csak becsukott szemmel láthatók.
[/caption]A csíksomlyói hegyoldalban hason feküdtem. Olyan régen voltam egyedül, hogy szándékosan szakadtam el barátaimtól. De azt azért nem gondoltam volna, hogy egy Győr-Moson-Sopron megye teljes lakosságának megfelelő négyszázezres tömegben adatik majd meg, hogy néhány órát magamban legyek. Mellettem egy család, szintén hason feküdt. Mint a kispapok felszenteléskor, az oltár előtt. Csak a Miatyánknál álltunk fel és a Veni Sancte-nél. Falusi férfi, falusi asszony, két gyerek. A kendős nagymama, kezén férfikarórával, ült. A férfi erős volt, mint a bivaly, arca és termete a mezei munka csalhatatlan nyomait viselte. De bizony fojtott férfizokogással sírta végig a szertartást, rázkódott bele a teste. Egyszer néztünk össze, azt nem felejtem el. A végén elköszöntünk, kézfogással, szó nélkül, főhajtással. Sokan voltak ezzel így, jól kisírta magát a nép.

A pap megmondta, ide nem azért kell eljönni, hogy az ember önmagát mutogassa. Talán a politikusoknak szánta. Talán azoknak a nagyon nagy anyaországi magyaroknak, akik még a fülükbe is zászlót dugtak. A Jézus-hágó rövidebb, de meredekebb. A környező falvak búcsújáró népe gyalog, búcsújáró zászlók alatt érkezett. Falvaik neve rájuk hímezve. Azok a keresztaljak, akik negyven kilométert gyalogoltak, éjszakára megszálltak az őket félúton vendégül látó falvakban, és másnap együtt indultak a Hegyre. Ennek már kialakult a menete az elmúlt négyszáz évben, amióta itt pünkösdkor búcsút tartanak. Tudják, hogy melyik falu melyik távolabbit altatja. Csodaszép szokás. A prédikációból arra emlékszem, hogy gyerekeink kezét soha nem szabad elengedni. Nem szabad eldobni őket. Elődről szólt a pap, akit a nagyapja nevelt, s az apja nem is látogatta. Előd leesett a lovas kocsiról. Úgy megütötte magát, hogy kómába zuhant. A nagyapja a karjában vitte be a kórházba. Megtettek mindent, de nem volt remény. Előd apja bement a gyermek ágyához, hogy hosszú kihagyás után utoljára lássa még. A gyermek pedig élni kezdett és meggyógyult.

Ragyogó idő volt. Utunk későbbi részében szerte Erdélyben lepirult fejükről ismerték meg egymást a búcsúsok. – Bencsik János Tatabányáról, kérem, jöjjön a Hármasoltárhoz! – mondattam be a mikrofonba a szertartás végén. Néztem a színpadról a majd félmilliós, oszladozó tömeget. Tatabánya polgármestere, akinek a felesége gyergyócsomafalvai lány, rézfejű vándorbottal hamarosan odaért a Hármasoltárhoz. Telefonon beszéltünk, amikor Tatabányáról gyalogszerrel elindult a csíksomlyói búcsúba. Zarándoklatával, 35 napos kanosszával kért bocsánatot a december 5-i népszavazás eredménye miatt a magyar vándor.

Köszönetet mondunk Gyimesfelsőlok népének
[caption id="" align="alignleft" width="284"] Kifogtuk, mert régen volt már ilyen szép idő a búcsúban
[/caption]Moldva felé menet belezökkentünk egy akkora kátyúba, mint egy elfektetett éjjeliszekrény. Alattomos gödör volt az út szélén, egy kanyarban. Olyat odavágott, hogy szétesett az üzemanyagcső. A budapesti Börcsök Ádám behúzott Kománfalvára. Ott István, egy magát román katolikusnak valló, magyarul beszélő ember segített. A vontatókötél kampója leakadt, és akkora erővel vágódott a minket húzó felsőloki Volkswagen Transporter hátsó ajtajához, hogy átütötte a lemezt.

Segítőnk semmiféle jóvátételről nem volt hajlandó még tárgyalni sem. Végül egri bikavérrel fejeztük ki hálánkat, meg most itt, a Reggelben. Csíkidánfalváról hoztak Kománfalvára egy szakembert, aki fél óra alatt rendbe tette a Renault Mastert. Ezután szállásról gondoskodtak Gyimesfelsőlokon és a szívüket is kitették értünk.

A Gyimes-völgynél álmodni sem lehet szebb tájat. Aki már látta a Gyimest, tudja, miről van szó. Aki még nem látta, minél előbb lássa meg. A fiamat idén nyáron fogom elvinni a gyimesiek „Berszán pap bácsiként” emlegetett lelkészéhez, aki itt építette fel líceumát, amelyet Sziklára Épült Háznak neveznek. Kallós Zoltán népdalgyűjtő, a Balladák könyvének szerzője még utunk első állomásán figyelmünkbe ajánlotta azt, hogy kúriája udvarán egész nyáron táborozó magyarországi gyerekek jönnek-mennek. Sok mindent megtanulhatnak saját nemzetük kultúrájáról, amit mi különböző okokból csak felnőttkorunkban kezdünk kapiskálni. Sohasem késő.