Hiányoznak az emberi történetek

[caption id="" align="alignleft" width="293"] Megyesi Gusztáv megszokott életét gyökeresen felforgatta kisfia, a most már óvodás Máté érkezése
[/caption]– Egyéni stílusáról akkor is felismerhető lenne a cikke, ha nem lenne odaírva a neve. Újságíróként és olvasóként hogyan látja: a régihez képest romlott, sekélyesedett a mai újságnyelv?
– A nagymamám a stelázsit újságpapírral takarta le. Festésnél ezek mindig előkerülnek, bele-beleolvasgattam a cikkekbe. Nehogy azt higgye valaki, hogy a mainál jobbak! Ugyanúgy csupa közhely, üres propagandabeszéd a legtöbb. A harmincas évek sajtója is csak annyival volt jobb, hogy Móricz, Kosztolányi, Karinthy írt tárcát.

– Hol vannak az írók? Kivonultak a sajtóból?
– Jönnek szép lassan vissza. Az emberek szeretnek olvasni, keresik a jó írásokat.
– Cikkeiben balra is, jobbra is oszt. Nem finomkodik. Kertelés nélkül odamond. Kikérte már magának valaki?
– Kényelmes helyzetben vagyok, nem szól bele az írásomba sem a főszerkesztő, sem a kiadó. Függetlenül írhatok, meggyőződésem szerint. Mindig akkor van baj, ha felületesen írok le valamit, kidolgozatlanul, slendriánul. Ahogy mondani szokták, az több, mint bűn: hiba.

– Milyennek látja a magyar napi sajtót?
– Ügyeket írnak. Olyanokat, hogy egy párt balra vagy jobbra tolódik, légüres térbe kerül, önmagát keresi, mintha megannyi elvetélt politológus írná a cikkeket. Olyan közhelyesek az ábrázolt emberek is. Például a nyugdíjas mindig hajlott hátú nénike meg bácsika, megannyi hajlott hátú rőzseszedő asszony. A pedagógus ágrólszakadt, a parasztnak pirospozsgás az arca, és mindig megmondja az igazat, a hajléktalan búslakodik; mindenki egyforma… Láttam egyszer a Flóriánban húsvétkor egy öregasszonyt, amint éppen csokinyulat lopott. Észrevette a pénztárosnő is, mégis továbbengedte, mert ugye, van benne némi szolidaritás, együttérzés. Én ettől egészen meghatódtam. Aztán, amikor az asszony már kint pakolt, jól megalázta, mert mégiscsak ő a pénztáros. Ilyen kis finomságok hiányoznak a mai napilapokból. Jó volna, ha lenne kivétel. Például a Reggel okosan csinálja, nem foglalkozik elkötelezetten a politikával. Jó lenne, ha nemcsak hírt adna, embert is mutatna.

– Volt idő, amikor tévézett. Vetélkedőkben, show-műsorokban, Napkeltében, Heti Hetesben… Aztán eltűnt a képernyőről. Beleunt? Megelégelte?
– Nem éreztem jól magam. Utálom a tévézést. Nem vagyok színész, akiből gombnyomásra dől a poén. Ha nincs kedvem vagy nincs hangulatom, nem megy, én a képernyőn mindig buta vagyok.
– Hová lett a focirajongás? Volt idő, amikor ki nem maradt írásaiból a futball.
– Kilencévesen kivittek Albert Flórián első meccsére. A szotyolázásra emlékszem… Harmincöt éves koromig nem volt olyan Fradi-mérkőzés, amit ne szurkoltam volna végig. Aztán mintha elvágták volna. Most meg már dicsekszenek vele a régi sztárok, hogy bundáztak, hogy becsapás volt az egész. Ezért sincs bennem semmi nosztalgia. Általában nincs. Ez azért is jó, mert azt jelenti, hogy előre nézek.
– Mégis megjelentettek egy kötetet A nyolcvanas évek címmel, egy válogatást Kovács Zoltán és az ön régi riportjaiból. Milyen szándékkal adták közre?
– Ma már ilyen jellegű irodalmi riportok nem szerepelnek a magyar sajtóban. Ezért válogattuk kötetbe. Furcsa, de mintha már semmi közöm nem lenne hozzájuk. Mégis, jó volt újraolvasni… Akkoriban nem témát kerestünk, hanem csak úgy mentünk bele a vakvilágba, helyzetet és életutakat kerestünk. Embereket.

– Volt úgy, hogy egy riport érdekében „beépült” valahová?
– Beépülni nem lehet. Egyszer beálltam szállítómunkásnak. Elkapott egy nő, hogy hordjak fel pár dolgot az emeletre, de úgy beszélt, mintha a kapcarongya lennék. Kaptam ötszáz forintot, amit azonmód el akartam sörözni a többi rakodóval. Elküldtek a fenébe, hogy az a pénz az enyém, ne játsszam magam. Más törvények szerint éltek.
– A valóság feltárása egyúttal a hatalom bírálata volt. Ahol tehette, jól bele is szurkált a nagyfejű döntéshozókba. Nem szóltak?
– Nem. Különben is, az Élet és Irodalomnál meg a Magyar Ifjúságnál megvédtek a főnökeim. Elmentem egy ifjúsági találkozóra az ország közepébe, Pusztavacsra. Zenekar is volt, vízágyúval akart tömeget oszlatni a rendőrség, de nem jött víz a tömlőből, mindenki röhögött. A csősz azt mondta, hagyják már ezt a felhajtást, mert Magyarország közepe nem itt van, hanem Szarvason. Ez megjelent… Őrjöngött valaki a pártszékházban, de békén hagytak. Szerintem hülyének tartottak, veszélytelennek. Egy időben utaztam is arra, hogy hülyének lássanak, erre egész életutat lehet építeni, ma ezt kifejezetten megfizetik.

– Mostanában nincs irodalmi riport. Sem az ÉS-ben, sem máshol. Miért?
– Tényfeltáró írások vannak. Ezekben a dolgozatokban tények vannak, bizonyító erejű iratok. Hihetetlen mennyiségű adathalmaz. Csakhogy eltűnt belőle az ember. Nincsenek arcok, ezért az írások olyanok, mint a jelentések, így aztán többnyire olvashatatlanok. Mégis, én bizakodó vagyok. Öt évet nem adok, és visszajön a riport.
– Csinálná?
– Az én koromban? Már nem.
– Publicista lett. Az ÉS-ben, a Hócipőben, a Magyar Hírlapban ír. Miért váltott?
– Attól kezdve, hogy az ÉS-ben három évig tévékritikát írtam, abbahagytam a riportírást.
– Gondolt arra, hogy szakmai tudását átadja az újságírójelölteknek?
– Nemcsak gondoltam, tanítok is a Budapesti Médiaintézetben. Sok jó íráskészségű hallgató van, ám telített a pálya, nem tudnak hová menni. Elszegődnek sajtósnak, szóvivőnek, onnan pedig nincs visszaút, mert az írást mindennap gyakorolni kell.

– Hogyan él a Megyesi család?
– Van egy három és fél éves fiam. Azelőtt hajnali fél ötkor keltem, megittam öt kávét éhgyomorra, és kilencig dolgoztam. Aztán elolvastam az újságokat, beültem a törzshelyemre sörözgetni. Megebédeltem, aludtam egy nagyot, aztán jöhetett az este. Mióta a gyerek megvan, reggel besétálunk az óvodába, délután hozom haza. Közben dolgozom. A kisebbik lányom idén érettségizik, a nagyobbik harminchárom éves, a legidősebb harminchat, Svédországban él. Tőle vannak ikerpár unokáim.
– Felesége szakmabeli?
– Hál’ istennek, nem. Köztisztviselő.
– Meddig írhat az újságíró?
– Addig, amíg azt nem érzi, hogy leállt az agya. De azt meg éppen a leállt agyával nem érzi meg az ember.

– Hogy cikket írjon rólunk?

– Azért is.

– Ne tegye. Mert lehet száz napig is rakodó, a százegyediken, amikor írni kezdi a cikket, már nem lesz az. Ahogy abbahagyja a rakodást, már semmi köze hozzánk. Abba a hibába esne, amibe a legtöbb mandarin, aki a kétkezi múltjára hivatkozik. Értelmetlen és gusztustalan. Az ember vagy rakodik, vagy nem. Ez éles választóvonal. De ha mindenképpen írni akar valamit, akkor írja meg, hogy a rakodók mindenkit csókoltatnak. Ez a legtöbb, amit magukért tehetünk.”

Kovács Zoltán–Megyesi Gusztáv: A nyolcvanas évek – Irodalmi riportok

Irodalom Kft. 2002

Névjegy

Budapest, 1950. november 27.

tanulmányai: vegyipari technikum, Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem, újságíró-iskola

1976–79: Fényszóró üzemi újság

1979–81: MTI

1981–85: Magyar Ifjúság

1985-től: Élet és Irodalom