Segítjük az áldozatokat, kerüljük a hajléktalanokat

A segélyszervezetek felhívására ötezer forintot adtam a szökőár károsultjainak megsegítésére. Szívesen tettem és jóleső érzéssel könyvelem el, hogy ha szerény mértékben is, de hozzájárultam a szerencsétlen emberek tragikus sorsának enyhítéséhez. Adni jó, s a hála kellemes melegséggel tölt el.
Honfitársaim ezrei cselekedtek ugyanígy. Adakoztak a katasztrófa látványának sokkoló hatására, a segíteni akarás őszinte szándékával. Mások esetleg kötelességtudatból, illendőségből, netán biztatásra. Kétszáz forinttól a több százezerig, sőt millióig. Aztán bőven vannak, akik egy fillért sem adtak. Talán azért, mert sokuknak nincs egyebük, mint az együttérzés. Lehetnek persze olyanok, akiknek túl sok jutott a javakból, ami elaltatta emberbaráti érzéseiket, ők azért nem adakoztak.
A felajánlott ötezer forint nem vág földhöz. Segítettem a szerencsétleneken, és még a napi megszokott sörömről sem kell lemondanom. Viszont kerülöm a bevásárlóközpontokat, inkább kisboltokba megyek. Ugyanis nem tudom elviselni, hogy hajléktalanok lesből lecsapnak a kiürített bevásárlókocsimra. Odasántikálnak rongyosan, szőrösen, büdösen és mindenféle, együttérzésre hivatkozó szövegekkel elkunyerálják tőlem a kocsit működtető húszast vagy százast. Könynyen kihasználhatónak, megsarcoltnak érzem magamat. Azt a kellemes lelkiállapotot, hogy segítettem tragikus sorsú embertársaimon, nem fogom elrontani egy rongyos húszas vagy százas miatt!