Bő szüretet, nagy csizmát!

Kordonos, magasművelésű szőlőt ültettünk helyette, nagyon bevált. Apám úgy van a szőlőműveléssel, mint az élettel. Ért az élethez, a humora is jó, de bármenynyire tud mindent, soha nem szól bele mások dolgába. Még az enyémbe sem. Aki tanácsot kér tőle – szőlőről vagy életről –, attól nem tagadja meg. De mindig hozzáteszi, hogy nem muszáj szót fogadni. Apám otthona a szőlő. Mostanában kék Simson Schvarblin jár ki „a Hegybe”. Mikor gyerek volt, Keindl dédapám ment be érte az iskolába. Bekopogott a tanterembe, s kikérte az igazgatótól, borfejtéshez hívta, ugyanebbe a pincébe. Apám az első fröccsét hatéves korában itta, de őnála a mértékkel sohasem volt semmi baj.
Mindazt, amit apám tud, nekem is meg kell tanulnom. De apámtól nehéz tanulni. Nincs türelme hozzám. Pedig tavaly is a magam feje szerint metszettem meg saját kertünk almafáit, idén pedig roskadozik a terméstől. Apám szerint szerencsém volt. Nála még nem mertem elcsattintani a metszőollót, de nekem ez nem fáj. Addig jó, míg így állunk. Cserébe vállalok mindent, amihez nem kell szakész, csak erő. Erő van. Ész apámnál. A hordómosás minden évben az én dolgom. Kötény, gumicsizma,
a pincelépcsőn felgurított hordókat egy autókülsőre teszem, s addig hintáztatom, addig lötybölöm az edényeket, míg ugyanolyan tiszta víz nem jön ki belőlük, mint amilyet beleöntöttem. Közben iszogatok sajthoz, lángoshoz, szalonnához. A szomszédok gyakran átnéznek. Jól kijövünk. Miattuk szeretem a Galagonyás szőlőhegyet, ahol a „bő szüretet, nagy csizmát!” köszönés dukál éréskor. Most nyáron történt. A présház csukva volt, zsalugáter nyitva, fölmentem a kertbe. Apám benn állt a sorok közt, zöldválogatást végzett. Teljesen elmélyült ott szalmakalapban, észre sem vett. Félórát figyeltem a boldog embert. Egyszer csak elővette a mobilját, s dühösen tárcsázott.
– Hol vagy már, fiam? Ha egyszer azt ígérted, hogy kilencre kiérsz...