Az Aranycsapattól az andorrai gyalázatig: emlékszik megyénk ikonikus válogatott focistáira?

A magyar foci egyik legnagyobb sikereként tartják számon az angolok elleni világraszóló diadalt, a „hathármat”. A legendás mérkőzés dátumához igazodva jelölte ki a Magyar Labdarúgó Szövetség november 25-ét a magyar foci napjának. Ez adott alkalmat számunkra, hogy a válogatottban eddig pályára lépő 991 labdarúgóból kiválasszunk tízet, akik szűkebb hazánk szülöttei.

Fehér Miklós (Tatabánya)

Fájdalmasan rövid karrier adatott meg a szőke hajú, jóképű tatabányai fiatalembernek, aki egy portugál bajnoki mérkőzésen vesztette életét 2004-ben, mindössze 25 évesen. A magyar első osztályban a Győr színeiben mutatkozott be, majd a luzitánokhoz szerződött, ahol megnyerő egyéniségével hamar a közönség kedvencévé vált, és hogy futballozni is nagyon tudott, arra a legjobb példa a Lisszabonba szerződése: a Benfica egyik legjobb csatárát, Nuno Gomest kellett helyettesítenie, aki akkoriban éppen sérüléssel bajlódott.

A piros-fehéreknél 27 mérkőzésen 7 alkalommal talált az ellenfelek hálójába, úgy tűnt, végleg révbe érhet, de jött a végzetes guimaraesi este... A Benficánál nem feledkeztek meg róla, és a drukkerek is minden évben megemlékeznek a magyar fiúra halálának évfordulóján. A válogatottban 19 évesen mutatkozott be (méghozzá góllal), legjobb meccsét pedig Kaunasban játszotta a nemzeti csapatban, amikor három találattal vette ki a részét a házigazda litvánok kiütéséből.

Grosics Gyula (Dorog)

Az Aranycsapat felejthetetlen kapusáról nehéz újat írni. A született úriemberként számon tartott Fekete Párduc Dorogon lett elsőosztályú futballista (első felnőtt meccsére néhány hónapja mi is visszaemlékeztünk), majd az ötvenes évek hazai kirakatcsapatába, a Honvédba vezetett az útja. Ismert volt merész kifutásairól, ő volt a nemzetközi labdarúgás első hálóőre, aki nem csak az ötösön belül volt korlátlan úr.

A csempészés miatti kétéves száműzetése után Tatabányán is védő Grosics 1962-ben, minden idők egyik legjobb kapusaként vonult vissza, méghozzá mérgében, ugyanis az akkori sportvezetés nem engedte, hogy a Ferencvárosba igazoljon. Végül 82 (!) évesen, egy bemutatómérkőzésen mutatkozhatott be a fővárosi zöld-fehérek kapujában.

Gyurcsó Ádám (Tatabánya)

A villámléptű szélső nevét Székesfehérváron ismerték meg a hazai futballbarátok, de 17 éves koráig a Bányászban lépegetett felfelé a szamárlétrán. A ma már Lengyelországban futballozó Gyurcsó a magyar foci egyik legnagyobb tehetségének számított, ezt pedig első válogatottsága alkalmával, 2012-ben egy higgadt góllal húzta alá Csehország ellen.

2016 nyarán Lengyelországba, a Pogonhoz szerződött, és 26 évesen úgy tűnik, fejlődése megrekedt: a válogatottban az andorrai gyalázat óta nem lépett pályára, klubedzője pedig szeptemberben éles kritikát fogalmazott meg a játékát illetően. Ennek ellenére Gyurcsó rendszeresen játszik a Pogonban, amely a mezőnytől egyre jobban leszakadva jelenleg tökutolsó az Ekstraklasának nevezett lengyel bajnokságban.

Hajnal Tamás (Nyergesújfalu)

Az apró termetű játékmester kilenc éves koráig Nyergesújfalun focizott, majd az FTC-be, rövid váci kitérő után pedig Németországba került, ahol szép időszakot töltött a Dortmundnál és a Stuttgartnál is. Előbbi csapatnál sokáig stabil helye volt a kezdőben, de súlyos sérülése után nem volt számára visszaút.

2005-től 2013-ig rendszeresen szerepelt a nemzeti csapatban, a korszak szövetségi kapitányai közül egyedül Bozsik Péter nem számított rá. A válogatottban a sokáig emlegetett hollandiai 8-1 jelentette a búcsút számára.

2015-ben tért haza a Ferencvároshoz, azóta többé-kevésbé rendszeresen lehetőséget kap Thomas Doll vezetőedzőtől, de a sérülések sajnos továbbra sem kerülik el a 36 éves játékost.

Kiprich József (Tatabánya)

Ha valaki nem maradhat ki ebből az összeállításból, az éppen Tatabánya Kipuja! A Bányászban az 1980/81-es, bajnoki ezüstéremmel végződő szezonban mutatkozott be, és ezzel együtt összesen tíz idényt húzott le a Ságvári úti stadionban, majd Hollandiába szerződött, hogy a Feyenoorddal bővítse tovább az éremkollekcióját. A fapapucs országában már a Tatabányán hiába üldözött bajnoki cím is összejött, amihez tevékenyen hozzá is járult 18 góllal.

A magyar válogatottban 1984-ben, a 86-os világbajnokság selejtezőiben mutatkozott be, és első góljait éppen a legjobbkor szerezte: a mindent eldöntő mérkőzésen, a bécsi Hanappi-stadionban két gólt rúgott az osztrák hálóba, az első ráadásul minden ízében klasszis megmozdulás volt – nem túlzás, ezen a mérkőzésen egész Európa megtanulta a nevét!

Machos Ferenc (Tatabánya)

A Honvéd és a Vasas legendás centeréről kevesen tudják, hogy tatabányai születésű, és profi pályafutását is a Bányászban kezdte 18 évesen, innen került (kis szegedi kitérővel) 1954-ben a fővárosba. A válogatottban már az Aranycsapat felbomlása után játszott először, 1955-ben Svájc ellen húzta fel először a meggypiros mezt. Két góllal mutatkozott be, amihez aztán további 12-t tett hozzá, viszont sem az 1958-as, sem pedig a 62-es világbajnokságra nem jutott ki.

Priskin Tamás (Észak-Komárom)

A csatár, akinek gólérzékenységénél talán csak a könyöke félelmetesebb. Erről az ugyancsak keménységéről híres (kevésbé cizelláltan fogalmazva az új évezred egyik legalattomosabbjának tartott) portugál védő, Pepe is tudna mit mesélni.

A szlovákiai csatár Győrben lett élvonalbeli labdarúgó, majd szép időszakot töltött a Watfordban, az Alanyija Vlagyikavkaznál és a pozsonyi Slovannál is. A válogatottban Lothar Matthäus kapitánysága alatt jutott szóhoz először, stabil csapattag azonban másfél évvel később, a Várhidi Péter fémjelezte nagy fiatalítás idején lett.

Bene Ferenc óta ő az első, aki zsinórban öt mérkőzésen betalált a címeres mezben. A bemutatkozása óta eltelt 12 évben 63 válogatott mérkőzésen lépett pályára, eddig 17 gólnál tart, és bizony karrierje során lőtt néhány igen emlékezetes dugót.

Regedei Csaba (Oroszlány)

Kevés híja volt, hogy Regedei Csaba nevével a labdarúgás helyett egy más sportágban találkozzunk: szülei ugyanis eleinte tiltották az oroszlányi serdülőcsapat edzéseinek látogatásától, de végül beadták a derekukat. 13 éves korában bejelentkezett érte a Győri ETO, ott lett élvonalbeli futballista, majd a REAC-ban, az Újpestben, Dunaszerdahelyen, Pécsen és Gyirmóton is játszott.

Kétszeres válogatott, a Lothar Matthäus kétéves kapitánykodását lezáró amerikai túrán pályára léphetett a Mexikó, valamint Antigua és Barbuda elleni mérkőzéseken, mindkétszer csereként.

Szabó György (Gúta, Felvidék)

A Komárom-Esztergom megye székhelyén legendának számító jobbhátvéd (kezdetben jobbszélső) születési helye okán némiképp kakukktojásnak számíthatna összeállításunkban, azonban a játékos 1942-es születésekor Gúta az első bécsi döntés értelmében már négy éve újra Magyarországhoz tartozott.

És mivel vastagon beírta nevét a tatabányai (és a magyar) sport történetébe, semmiképp sem feledkezhetünk meg a Bányász feledhetetlen csapatkapitányáról, aki sokáig a legtöbb NB I.-es mérkőzést játszó labdarúgó volt a maga 510 bajnokijával.

Csak az ezredforduló után előzte meg Kuttor Attila, Illés Béla és Végh Zoltán – rangsorbeli negyedik helyének azonban a közelében sincs senki a jelenkor sztárjai közül. A válogatott mezt csak 37 éves korában húzhatta magára (egy alkalommal), ezzel máig a nemzeti tizenegy legidősebb debütánsa. Negyvenéves koráig (edzőjével, Dalnoki Jenővel való összezördüléséig) futballozott a Tatabánya csapatában.

Vincze István (Tatabánya)

Vincze „Pilu” a nyolcvanas évek TBSC-jének egyik gólfelelőse volt a fentebb már említett Kipuval együtt. A gárda két saját nevelésű sztárja között Plotár Gyula játszott centert, aki ugyancsak remek játékos (és egyszeres magyar válogatott) volt, viszont borsodi származása okán nem térhetünk ki rá bővebben ebben az összeállításban. Vincze István azonban nem maradhat említetlenül – a balszélsőként és középcsatárként is bevethető Pilu bal lábától valósággal rettegtek az ellenfelek.

A válogatottban egy katari bemutatómeccsen szerepelt először 1986-ban, de a mexikói „égésből” kimaradt. A vb után azonban éveken át stabil szereplője volt a nemzeti tizenegynek, amelyben 1996-ban szerepelt utoljára. Az ezredforduló környékén hazatért Tatabányára, de rajta múlt a legkevésbé, hogy az alapszakaszban remeklő csapat akkor simán kiesett az NB I.-ből.