Tép még a bal sors?

Felállunk

Túri Csaba

[email protected]

Bal sors akit régen tép. Hányszor, de hányszor emlegettük a Himnusz ezen sorát évtizedeken keresztül a különböző labdás sportok magyar válogatott mérkőzései után. 

Sydney, Zágráb. Örökre emlékezni fogunk a két városra. Nem turisztikai szempontból. Nem történt egyik helyen sem eljegyzés, nem ünnepeltünk születésnapot. Előbbi város a női kézilabda olimpiai, utóbbi a világbajnoki döntő elvesztése miatt fájdalmas. Pedig az aranyérmet már a lányaink nyakában láttuk. Csillogott az arany, de végül elszürkült. 

Amszterdam, Andorra la Vella. Ezt a két várost sem fogjuk elfelejteni soha. Nem fapapucs, nem tulipán, nem a kerékpárok, nem is a piros lámpás negyed. Amszterdamról egészen más jut eszünkbe. Két szám: 8-1. Andorra számai ugyan kisebbek, de annál fájóbbak. Egyetlen gólocska a miniállamban pékektől, postásoktól, gyári munkásoktól. Nekik a tisztelet, nekünk a szégyen. 

Sopron. Talán nem egy szívünket gyötrő sportesemény jut eszünkbe elsőre. Női kosárlabda-válogatottunk a korábban említett helyszíneken megtörtént összeomlást hozta el a Leghűségesebb városba. Nem döntő volt, de egy álomért küzdöttek. Kijutni az olimpiára. Egyetlen ponton múlt, miközben már vezettünk 22-vel. Sokakban felsejlett: a bal sors már megint tép! 

Kézilabdás lányaink ugyan azóta sem nyertek aranyérmet, de kimásztak a pofonok verte szakadékból, a legutóbbi világversenyen már ők voltak azok, akik reménytelen helyzetből a maguk javára fordították az összecsapást. Labdarúgóink történetét meg ki ne ismerné? Már nem mi félünk, hanem tőlünk félnek. Anglia egyenesen retteg. Kedves kosaras lányok! Most még fáj a soproni vereség. Fájni fog még nagyon sokáig. Szörnyű érzés lesz a párizsi olimpia alatt. 

Azonban, ahogy a kézisek és a focisták talpra álltak csapatként, úgy nektek is sikerülni fog. Mert a magyar szív mindent képes legyűrni. És akkor nem téphet a bal sors.