Csernoviczki történelmet írt a tokiói olimpiával

– Csák József, Kovács Antal, Ungvári Miklós. Folytathatom?

– Ők Magyarország eddigi négyszeres olimpikonjai dzsúdóban. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy csatlakozhattam hozzájuk, és természetesen az is, hogy ezt elsői női cselgáncsozóként tehettem meg Magyarországról.

– Egy-egy győzelem és vereség volt a tokiói mérlege. Hogyan értékelné a teljesítményét?

– Az indiai Shushila Likmabam ellen kezdtem, akit a korábbi egyetlen mérkőzésünkön legyőztem. Ennek ellenére nem örültem neki, kellemetlen stílusú, kiszámíthatatlan versenyző, de egy leszorítással ismét megvertem. Aztán következett a 2017-ben éppen Budapesten világbajnoki címet nyerő Funa Tonaki, a későbbi ezüstérmes. Fizikailag nagyon erős versenyző, aki földharcban kiemelkedő, ezért arra törekedtem, hogy maradjunk állásban. Egy veszélyes szituációt kivédekeztem ellene, másodjára azonban már leszorított.

– Elégedett?

– Nem mondhatnám, hiszen hiába a későbbi ezüstérmestől kaptam ki, ezúttal nem volt lehetőségem a vigaszágra, míg például Pekingben, ahol ugyancsak a legjobb 16 között búcsúztam, a vigaszágnak köszönhetően bejöttem a hetedik helyre. Éppen ezért különösebb konzekvenciát nem tudok levonni a mostani kilencedik helyemből, nem tükrözi a valós erőviszonyokat. Voltak könnyebb ágak is, azokon is tovább juthattam volna.

– A decemberi sérülése és az azt követő műtétje mennyiben befolyásolta a teljesítményét?

– Fájdalmat már egyáltalán nem éreztem, de mint kiderült, az állóképességem nem volt az igazi. Amellett, hogy Tonaki kiváló dzsúdós, ellene csak kifogástalan fizikai állapotban van esély a győzelemre. Úgy érzem, a leszorítás előtti akcióban benne volt a sérülés miatti kihagyás.

– Meglepte a végeredmény?

– Nem, a későbbi győztes koszovói Distria Krasniqi és a japán Funa Tonaki személyében valóban a súlycsoport két legjobbja jutott a döntőbe. Az ukrán Darja Bilogyid bronzérme sem meglepő számomra. Hiába számított az egyik legnagyobb esélyesnek, egyrészt idén még nem nyert versenyt, másrészt ő túl magas ehhez a súlycsoporthoz. Magasabb kategóriában jobban tudna érvényesülni az adottságaival. Ráadásul ez volt az első olimpiája, még szoknia kell az ötkarikás játékok légkörét.

– Önnek viszont már a negyedik. Miként emlékszik az eddigi szerepléseire?

– Peking volt az első, ott még nagyon izgultam, feszült voltam, de végül hetedik lettem. Londonba már olimpiai tapasztalatokkal érkeztem, jól felkészültem, jó formában éreztem magam és a legjobb korban voltam. Ez így együtt végül egy bronzérmet eredményezett. Az volt életem legfontosabb versenye. Rio de Janeiro-ban hetedik lettem, ami nagy kudarc volt. Kiemelt voltam, a végső győzelmet sem tartottam elképzelhetetlennek, de verseny közben, a későbbi győztes argentin Paula Pareto elleni meccsemen combizom-szakadást szenvedtem. Hosszú pályafutásom során kétszer sérültem meg versenyen, a riói a legrosszabbkor jött. Azt nehezen dolgoztam fel. Ezt követően kellett volna hallgatni a jelekre és súlycsoportot váltani.

– Ez végül miért nem történt meg?

– 2018-ban még nem okozott különösebb problémát a fogyasztás, egy évvel később viszont már éreztem, hogy egyre nehezebben megy. Mivel azonban a nemzetközi versenyeken jó helyezéseim voltak és a kvalifikációs ranglistán is jól álltam, már nem kockáztattam.

– Mit szól a magyar csapat szerepléséhez?

– Tóth Krisztiánban benne volt az éremszerzés, Pupp Réka ötödik helye is dicséretes, voltak viszont, akik elmaradtak a várakozásoktól.

– Három „normális” olimpia után milyennek érezte belülről a pandémia által terhelt tokiói játékokat?

– Szinte még el sem kezdődött az olimpia, számomra már véget is ért, hiszen a szabályok értelmében a versenyem után legkésőbb két nappal el kellett hagynom Japánt. A súlycsoportom küzdelmeit július 24-én rendezték, én már 25-én indultam haza. Így, mivel az én súlycsoportommal kezdődtek a dzsúdóversenyek, a többieket sem láttam. Annyit azért megtapasztaltam, hogy az olimpiai faluban ötkarikás hangulat uralkodott, bár a maszkot például mindenhol hordanunk kellett a szigorú szabályok miatt. Itthonról mindenesetre furcsa volt követni a játékokat. Egyvalamit azonban minden sportoló nevében elmondhatok: boldogok voltunk, hogy a nehéz körülmények között is megrendezték az olimpiát, bár én csak akkor hittem el, hogy tényleg megtartják a játékokat, amikor már ott voltam.

– Lesz ötödik?

– Egy biztos, a korom és az egyre nehézkesebb fogyasztás miatt 48 kg-ban már nem. Hosszú és nehéz volt az elmúlt öt év, a kvalifikációs szisztémával pedig a négy részvétel is csoda. Egyelőre semmi konkrétat nem tudok mondani a pályafutásommal kapcsolatban, egyelőre pihenek, az utóbbi időben elmaradt dolgaimat intézem és még nyaralok egyet. Jól esik egy kicsit megállni. Szeptemberben majd okosabb leszek a versenyzői karrieremmel kapcsolatban.

– Az édesapja és egyben edzője, Csernoviczki Csaba vezette Ippon Judo Tatabánya SE-nél milyen feladatok várnak önre?

– Besegítek a fiatalok edzéseibe, emellett a jövőben is szeretnénk szemináriumokat szervezni Tatabányán. Tavaly már járt nálunk Hajtós Bertalan és Ungvári Miklós, a jövőben is tervezzük magyar olimpikonok meghívását, de külföldi versenyzők részvételében is gondolkodunk.