Több mint 30 év után búcsúzik a tatabányai női kosarasok szakosztályvezetője

– Az első néhány hét és hónap bizonyára szokatlan lesz…

– Kétségtelen, egyelőre nehezen tudom elképzelni kosárlabda nélkül a napokat, az elmúlt időszakban alaposan benne voltam a darálóban. Hozzám tartozott a versenyeztetés, a TAO-s pályázatok kezelése is, így nem mondhatni, hogy unatkoztam volna. Egy kiskaput azért nyitva hagytam: mivel a klub háza táján többen is kérleltek, hogy valamilyen szinten folytassam, abban maradtunk, hogy hetente legfeljebb egy-két napot besegítek. A mókuskeréktől azonban elbúcsúzom.

– Kérem, meséljen a kezdetekről!

– Nem is harminchárom esztendőt kell visszaugrani az időben, hanem jóval többet. 1969-ben kerültem a BHG nevű tatabányai híradástechnikai vállalathoz. Ezt két év katonaság követte, majd 1971 őszén visszatértem a céghez. A BHG működtetett egy sportegyesületet is, több szakosztállyal, például magam is futballoztam ott amatőrszinten. A szakosztályok egyike volt a kosárlabda, mely a Tatabányai Bányász Sport Clubtól került át hozzánk. Jártam is a meccseikre, akkor még csak nézőként. Aztán 1987 őszén megkereste az egyesületünket Hamvas Győző tanácselnök-helyettes Balogh József mesteredzővel, mondván, segítenének abban, hogy magasabb szintre emelhessük a tatabányai kosárlabdát. Engem pedig megkértek, hogy közreműködhetnék a szervezésben, meccsek lekötésében, technikai vezetőként. Arra már nem emlékszem, hogy egyből igent mondtam-e, mindenesetre így kezdődött.

– Aztán jött az a bizonyos daráló…

– Így van. Az első szezonom a klubbal az 1987/88-as volt az NB II.-ben, ez akkor a harmadosztályt jelentette. Ez volt az az időszak, amikor a gyerekek felé is nyitottunk, a szakszövetség ugyanis indított egy miniprogramot, 10 éves gyerekek képzésével indult el egy tömegesítés. 1992-ben feljutottunk az NB I. B.-be, vagyis a másodosztályba. Bencsik János akkori polgármester közbenjárásának köszönhetően a Tatabányai Sport Club szakosztályává válhattunk, így a Bárdos-gimnázium helyett már a városi sportcsarnokban játszhattuk a meccseinket. A 90-es évek közepére azonban sajnos beszűkültek a pénzügyi lehetőségeink, így a másodosztályt már nem vállaltuk és visszatértünk a régi egyesületbe, a BHG SC-ből lett Tatabányai Kosárlabda Clubba, az NB II.-be. 1996-ban azonban ismét feljutottunk, attól kezdve pedig lényegében folyamatosan a másodosztályban szerepelünk, 2006-ig NB I. B.-nek, onnantól pedig Amatőr női NB I.-nek hívják az osztályt. Neveltünk is tehetséges játékosokat, emellett igazoltunk is, főleg a fővárosból.

– Majd következhettek a dicsőséges szezonok.

– 2006-ban megkerestek minket Monorról, hogy be tudnánk-e őket fogadni, ugyanis a Pest megyei városban kegyvesztetté váltak. Mi igent mondtunk és majdnem egy csapatra való új játékossal gazdagodtunk. Megnyertük a 2006/2007-es szezont, de az élvonalat nem tudtuk vállalni, hiszen az itteniek lényegében kedvtelésből kosárlabdáztak, valamint pénzügyileg is megerőltető lett volna a legfelsőbb osztály. Emellett az első osztállyal járó nagyobb edzésterhelés már sok lett volna a játékosoknak. Így aztán maradtunk az amatőr női NB I.-ben, csakúgy, mint a következő szezon után, melyet szintén megnyertünk. Mindkét gárdát a jelenlegi tréner, Lukács Sándor gardírozta.

– Ha meg kellene nevezni a legnagyobb sikereket, bizonyára a fenti két szezont említené…

– Így van, szakmailag mindenképp. Voltak mélypontjaink is, a 2011/2012-es bajnokságban például csak tizenötödikek lettünk, a következő pontvadászatban azonban nagyot ugorva előre ezüstérmesként zártunk. Az elmúlt szezonokban jobbára a középmezőnyben volt a helyünk, hol annak elején, hol a hátsóbb traktusban.

– Az elmúlt évtizedekben számos remek játékos pattogtatott tatabányai mezben. Össze tudna állítani egy álomötöst belőlük, posztokra lebontva?

– Most megfogott, ezen gondolkodnom kell! Egy biztos, rengeteg kiváló kosárlabdázó fordult meg Tatabányán, így korszakokra bontva több kezdőötöst mondok. Az 1987-1992-es időszakból a Szöllösi Katalin, Csendes Gyöngyi, Németh Ágnes, Szuchy Katalin, Nagy Csilla, az 1993-2000-esből a Páris Zsuzsa, Benjámin Gabriella, Pavlova Natalia, Ongrády Nóra, Cságola Klára ötös lenne a jelöltem. A 2001-2010-esből a Katona Tímea, Kormány Mónika, Fekete Anett, Zsolnay Gyöngyi, Rausch Anikó, a 2011-2015-ösből a Dömötör Renáta, Anitics Lívia, Kosjár Katalin, Fehér Fanni, Ruttner Réka sor, a legutóbbi négy évből pedig a Szamosi Rita, Csicsai Kata, Doktor Anna, Sipos Mirjam, Pusztai Sára ötös.

– Mit hozhat a következő időszak Mózes Emilnek?

– Az mindenképpen örvendetes, hogy nem lesz olyan mértékben kötött a menetrend, mint az elmúlt években, amikor egymást követték a mérkőzések. Könnyebben tudok szervezni családi és magánprogramokat egyaránt. A kosárlabdát azonban természetesen továbbra is figyelemmel követem.

Hogyan is állnak a kéziseink?

Egy kis kulisszatitok: e sorok írója csaknem öt éven át napi-heti kapcsolatban volt Mózes Emillel. Amikor mérkőzések után beszéltünk, több ízben is azzal a kérdéssel indított, hogyan áll egyik vagy másik kézilabdacsapat a nemzetközi kupákban. Lehetett ez akár a Grundfos Tatabánya KC, vagy a Veszprém és a Szeged férfi-, a Győr és az FTC pedig női fronton. A TKC mérkőzéseinek megbeszélése csak akkor kezdődhetett, amikor a szakember megtudta, hogyan áll az adott kézilabdacsapat, például egy fontos Bajnokok Ligája-összecsapáson. – Más sportágak is közel állnak hozzám a kosárlabdán kívül. A szakosztályvezetői munkám előtt szinte elképzelhetetlen lett volna nélkülem egy tatabányai futball- vagy kézilabda-mérkőzés, gyakran feltűntem a lelátókon. Mi több, még ökölvívást is néztem Tatabányán. Ez persze a szakosztályvezetéssel ritkult, már csak az időhiány miatt is – fogalmazott. Mint mondta, a kézilabda mellett figyelemmel követi a nemzetközi futballt, a Bajnokok Ligáját is, a kedvence a Barcelona.