A hegyifutás hazai vezetőjének is megválasztották a dadi kertészmérnököt

– A hegyifutás hazánkban kevésbé számít ismert sportágnak. Mit kell tudni róla?

– A hegyifutásnak több típusa van. A normál távon 10-12 kilométert kell teljesíteni, itt a szintemelkedés mintegy 1200 méter. A félmaratonon 21, a leghosszabb távon, maratonon pedig 35-40 kilométer vár a versenyzőkre hegyi terepen. Vannak olyan versenyek, ahol csak felfelé, míg az úgynevezett up and down versenyeken fel- és lefelé egyaránt kell futni. Én az előbbit jobban szeretem, a lefelé futáshoz eltérő technikára és nagyobb bátorságra van szükség.

– Ön hogyan került kapcsolatba a hegyifutással?

– Fiatalon én is részt vettem az olimpiai ötpróba mozgalomban, rendszeresen futottam és kerékpároztam. Hobbi­szinten űztem ezeket a sportágakat, később azonban elkezdtem duatlonozni. A legnagyobb sikeremet 1993-ban értem el, amikor Nyíregyházán harmadik lettem a középtávú, 14 kilométer futásból, 60 kilométer kerékpározásból, majd újabb 7 kilométer futásból álló felnőtt országos bajnokságon. A triatlont is kipróbáltam, de miután az úszás gyengébben ment, és az itt összeszedett hátrányomat a kerékpározás és a futás során általában nem sikerült ledolgoznom, felhagytam vele. A munka és a család mellett később egyre kevesebb időm jutott edzésre, így már csak alkalomszerűen versenyeztem. Igaz, a tatai önkormányzat főkertészeként kerékpárral jártam dolgozni, így legalább a kerékpáros edzést ezen a módon meg tudtam oldani. Az 1997-ben, Bonyhádon rendezett sprinttávú (5 kilométer futás, 20 kilométer kerékpározás, 3 kilométer futás) országos bajnokságon akkori klubom, a tatai Vasért Lénárd Team kérésére indultam. A második futás elején még vezettem, de a kevesebb edzés miatt a táv végére elfogytam és végül csak ötödik lettem. Éreztem, hogy megfelelő felkészüléssel országos bajnok is lehettem volna, de azt is tudtam, hogy erre már nincs elég időm, ezért inkább felhagytam a versenyzéssel.

– És hogyan lesz egy duatlonosból hegyifutó?

– A sportággal az akkori egyesületemben, az X2S-ben ismerkedtem meg. Az első versenyemet 2009-ben, Szlovéniában sikerült teljesítenem, itt 9,5 kilométeren 2000 méteres szintemelkedést kellett legyőzni. Egy héttel később, egy ausztriai Világkupa-viadalon már pontszerző helyen végeztem.

– Milyen út vezetett a világbajnoki címig?

– Ausztriai felkészülési versenyeket követően 2010 augusztusában részt vettem a Lengyelországban rendezett korosztályos világbajnokságon, ahol első lettem az M40-es kategóriában. Nem számítottam esélyesnek, de amíg a favoritok egymással voltak elfoglalva, én a „surranópályán”, szakadó esőben, taktikai versenyzéssel megszereztem a győzelmet. Ezt követően korábbi edzőm, az 1960-as római olimpia 1500 méteres síkfutásának bronzérmese, az egykori világcsúcstartó Rózsavölgyi István is gratulált, ami óriási megtiszteltetés volt számomra. Barátom, a hozzám hasonlóan kertészmérnök, a szocsi téli olimpián biatlonban induló Gombos Károly látott korábban versenyezni és ő ajánlott maga helyett a válogatottba. Így egy héttel a korosztályos vb után már Szlovéniában versenyeztem a „nagy” világbajnokságon, ahol 41 évesen a hatfős magyar válogatott nálam jóval fiatalabb tagjai közül a második legjobb eredményt értem el. Ez azért volt számomra nagy szó, mert két ilyen kimerítő verseny között egy hét nemhogy edzésre, még pihenésre is kevés. Ebben az évben engem választottak az év hegyifutójának Magyarországon, míg a következő évben mint önkormányzati dolgozó megkaptam a Tata Város Sportjáért díjat is.

– Meddig tartott a pályafutása?

– Az utolsó válogatott versenyemet 2017-ben teljesítettem Szlovéniában, világbajnokságon egy évvel korábban szerepeltem utoljára. Addigra egyébként már a válogatott csapatkapitánya voltam.

– Az aktív sporttal nyilván nem hagyott fel…

– Mivel sokáig a duatlont tartottam az első számú sportágamnak, terveim szerint továbbra is űzöm, elsősorban tavasszal. Nyáron aztán átállok a hegyifutásra. Ha időm engedi, hetente öt napot, naponta 7-14 kilométert futok, de már inkább csak a saját örömömre.

– Hogyan lett a sportág hazai vezetője?

– A hegyi- és terepfutásnak korábban önálló országos szövetsége volt, de a spottörvény 2013-as módosítása után be kellett olvadnunk a Magyar Atlétikai Szövetségbe, ahol Hegyi- és Terepfutó Bizottság néven működünk. Engem is jelöltek a bizottság elnöki pozíciójára, amit akkor még nem fogadtam el, a bizottsági tagságot viszont elvállaltam. A következő öt évben sokat dolgoztam a bizottságon belül, az én ötletem volt például, hogy az országos bajnokságot állandó jelleggel a Kékesen rendezzük, ha már az Magyarország legmagasabb pontja. Sok mindent megtanultam a sportággal kapcsolatban, így amikor 2018-ban lejárt az előző elnök mandátuma, és engem újra jelöltek erre a pozícióra, már elvállaltam a bizottság vezetését.

– Milyen feladataik vannak?

– A nemzetközi versenynaptárat figyelembe véve összeállítjuk az éves hazai programot, segítünk a rendező egyesületeknek a versenyek megszervezésében, emellett a válogatott kereteket is mi állítjuk össze, így gyakorlatilag szövetségi kapitányként is tevékenykedem. Intézzük a nemzetközi versenyeken való részvételt, valamint mi döntünk arról, hogy ki az adott év legjobbja sportágunkban. A bizottságot öten alkotjuk, elmondhatom, hogy jól működik a közös munka.

– Hányan űzik ezt a sportágat hazánkban?

– Néhány százan. A tavalyi országos bajnokságon mintegy 200-an indultak, ennek a fele volt igazolt sportoló.

– Honnan merítik az utánpótlást?

– Az atléták és a tájfutók közül jönnek a legtöbben, de kitűnő alapokat biztosít a hegyikerékpár is.

– Hová tartozunk nemzetközi szinten?

– A középmezőny végéhez. Mivel hazánkban nincsenek igazán magas hegyek, így itthon nem is tudunk készülni a 2000 méteres tengerszint feletti magasság környékén megrendezett viadalokra. Így sportágunk legeredményesebb hegyi nemzeteivel, mint például az Egyesült Államok, Eritrea, Franciaország, Olaszország vagy Uganda, nem tudjuk felvenni a versenyt. A mi célunk, hogy minden világversenyen maximális létszámú csapattal vegyünk részt, ami a felnőtteknél négy, az U20-asoknál pedig három női és férfi versenyzőt jelent. Ezeken a megmérettetéseken valódi csapatként működünk a pályabejárástól a taktikai értekezleteken át a távok teljesítéséig. A teljes létszám, valamint a jó csapatszellem másoknak is feltűnik, így ha nem is érünk el kiemelkedő eredményeket, a válogatott rendszeresen pozitív kritikákat kap a riválisoktól.

– Megyénkben milyen népszerűségnek örvend a sportág?

– Kevés a Komárom-Esztergom megyei versenyző, válogatott szintű sportolónk jelenleg nincs is. Az országos versenynaptárban azonban szerepelnek megyénk területén zajló versenyek, az évzáró futamunkat például mindig novemberben, Várgesztesen rendezzük. Tavaly beugróként Bokod is bekapcsolódott a sorozatba, itt, ha az egészségügyi helyzet is engedi, júliusban tartanánk újabb versenyt.

– Mik a jövőbeni céljaik?

– Szakvezetőként nagyon fontosnak tartom, hogy minél több lehetőséget biztosítsunk a hegyifutó atlétáknak a nemzetközi versenyekre történő felkészülésre, ezt a célt szolgálja az egész szezont átölelő MultiNavigator Hegyifutó Kupasorozat, amelynek állomásai a különböző távú magyar bajnokságok is egyben. Kiemelt célunk az utánpótlás nevelése, ennek köszönhetően az utóbbi években jelentősen megnőtt a fiatalabb futók részvételi aránya a versenyeinken, reményeink szerint közülük egyre többen kerülnek majd be a felnőtt válogatott keretbe.

Zöldséget termeszt és könyveket is írt

Gerlei Tamás 1969. november 23-án született Székesfehérváron. A tatabányai Árpád Gimnáziumban érettségizett, majd a budapesti Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemen diplomázott mint okleveles kertészmérnök. 1994-ben költözött Dadra, ahonnan szülei is származnak.

Klubjai versenyzőként: Tatabányai Kerékpáros és Triatlon Klub (1990–1992), Vasért Lénárd Team (Tata, 1993–1998, duatlon), X2S (Budapest, 2007–2011, terepsportok), CsömörSport (2011 óta, hegyifutás). Kedvenc pályái Ausztriában találhatóak. Négy gyermeke közül Máté (24) és Csaba (18) is hegyifutók lettek. Máté már két világbajnokságon is részt vett a magyar válogatott tagjaként, míg Csaba Bokodon nyert versenyt korábban. Tamás szabadidejében kertészkedik, otthonában különleges íz- és formavilágú, több, hazánkban kevéssé ismert fajtájú paprikát, paradicsomot és padlizsánt termeszt, emellett négy könyve is megjelent már az Ikarus-gyár történetéről.