„Hogy örülnénk ma egy élvonalbeli ezüstnek Tatabányán...”

A 80-as években igazán remek labdarúgócsapat formálódott Tatabányán. A gárda az évtizedet egy bajnoki ezüstéremmel nyitotta, és egy dekád közepi, apróbb megingást leszámítva (előbb egy 12., majd egy 8. hely, de erre az időszakra esik a Bányász három kupadöntőjéből az egyik, a Honvéd elleni 0–5 is) folyamatosan a liga legjobb csapatai között tartották számon.

Az 1986/87-es idényben elért bajnoki bronzérem a gödör végét jelentette, és érezni lehetett, hogy ez a csapat sokkal többre is képes lehet. Ekkor már kialakult az a saját nevelésű, a városhoz kötődő játékosokat is magában foglaló mag, amelyre bátran építhetett Temesvári Miklós vezetőedző: a Kiss I. – Vincze J., Lakatos, Udvardi, Szalma – P. Nagy, Csapó, Schmidt – Kiprich, Plotár, Vincze I. kezdőt a bajnokság bármely csapatának edzője boldogan elfogadta volna sajátjának.

– Nagyon együtt volt az a csapat, minden poszton válogatott szintű játékosok szerepeltek, talán még a kispadon is. Temesvári Miklós személyében remek edzőnk is volt – emlékszik vissza Plotár Gyula.

– Azt gondolom, abban a bajnokságban a miénk volt a legjobb csapat. A csatársorunk és a középpályánk is roppant gólképes volt – teszi hozzá P. Nagy László, aki a megye II.-ben szereplő Tatabánya FCE vezetőedzőjeként a mai napig rendszeresen visszajár az azóta már Grosics Gyula nevét viselő stadionba.

Győztes csapaton ne (sokat) változtass!

Ezt az elvet tarthatták szem előtt a vezetők, hiszen 1987 nyarán mindössze két labdarúgóval erősítették meg a keretet: Salgótarjánból egy 19 éves kapus, Tarlósi István érkezett (noha a juniorok között az ugyancsak roppant fiatal Mázi ugrásra készen várt bevetésre), Mezőtúrról pedig – katonaévei leteltével – visszatért a saját nevelésű Hegedűs István, akire a védelemben számíthatott Temesvári edző.

A szakmai stábban is akadt változás: Buús György pályaedző családi okok miatt távozott a fedélzetről, utódja Ubrankovics Mihály lett.

Remek kezdés, hullámzó folytatás

A nyitány – túlzás nélkül – frenetikusra sikerült, ugyanis a csapat három mérkőzés után 16–3-es gólkülönbséggel (!), pontveszteség nélkül állt az élen a Siófok (3–1), a bajnoki címvédő MTK-VM (1–6) és a Debrecen (7–1) elleni győzelmeket követően. Kiprich az MTK ellen 10-es osztályzatot kapott a Népsporttól (egy gól és négy assziszt volt a mérlege), a Debrecen ellen pedig 9-est. Utóbbi mérkőzésen egyébként 3 gól és két gólpassz került a neve mellé, végül azonban valamilyen oknál fogva nem lett ő az első labdarúgó, aki egymást követő két mérkőzésen is a legmagasabb kalkulust kapja a szaklaptól.

Ezek után, augusztus 30-án jött a bajnokság első igazi rangadója: a Bozsik-stadionban vizitált a Temesvári-legénység, és 3–1-es vereséget szenvedett, noha az első félidőben remekül játszott, és Vincze István hatalmas szabadrúgásgóljával előnnyel vonulhatott pihenőre. A második félidőben aztán beindult a Honvéd-henger, és Kiss kapusnak háromszor is ki kellett szednie a labdát hálója bogai közül.

A szeptemberi Tatabánya érthetetlen módon nyomaiban sem emlékeztetett a korábban látottra. Pécsett örülhettünk az egy pontnak, aztán jött a győri vereség, majd a Vasas elleni iksz, ahol lényegében Kiss bravúrjainak volt köszönhető a döntetlen, ráadásul a Vasas még a kapufát is eltalálta. Erre az időszakra tehető a nemzetközi porondtól való búcsú is, az UEFA-kupában a portugál Vitória Guimaræs mutatott ajtót a Kiprichet sérülés miatt nélkülöző Tatabányának.

A klasszis jobbszélső visszatértével aztán elkezdtek jönni az eredmények is: Kipu remekül játszott Szombathelyen (1–1), a Kaposvár (4–0) és a Békéscsaba (5–0) ellen is, így bizakodva várhatta a csapat a váciakat.

Megváltozott szerepkörben

Kiprich Józsefnek ekkoriban nagyon ment, ha éppen játszhatott. Sérülések is gyötörték, és sárga lapjai miatt is kihagyott egy mérkőzést. Ennek ellenére a csabaiak elleni találkozót követően 8-as átlagosztályzattal büszkélkedhetett a Népsport értékelései alapján.

– Az utóbbi időben kicsit megváltozott a csapatban a feladatom, a szerepköröm. Ma már nem vagyok annyira az oldalvonal mellé kényszerítve, mint egy szélső. Éppen ezért többet vagyok játékban. Ez nekem is tetszik – nyilatkozta a Dolgozók Lapja október 24-i számában. Érdekes, hogy azokon a mérkőzéseken, amelyeken Kiprich nem léphetett pályára, a csapat csupán hat gólt ért el.

A Pest megyeiek aztán egy négyest gurítottak Csapóéknak Tatabányán, és ebből a sokkból az ősz hátralévő részében nem is ébredt fel a gárda: a maradék három meccsén csak döntetlenre volt képes. Ez azt jelentette, hogy a csapat a 4. helyen zárja a félszezont.

Tavaszi hadjárat

A téli szünetben a Bányász labdarúgói egzotikus helyszínen, Indiában készültek a bajnokság folytatására, és a hazai edzőmérkőzéseket is remek eredményekkel tudták le Temesvári Miklós legényei. A Magyar Népköztársasági Kupából viszont kiesett a Tatabánya, amelynek az Építők jelentett megoldhatatlan akadályt...

Márciusban újra beindult a bajnokság is: az első négy mérkőzésen három győzelem és egy döntetlen került a zsákba, noha az MTK-VM csapata majdnem ráijesztett Csapóékra, az utolsó percben jött Vincze Pilu, és a kapust kicselezve beállította a 4–3-as végeredményt. Nem véletlen, hogy a szurkolók boldogságukban dalra fakadtak a meccset követően: „Miki bácsi, csa-csa-csa, bajnok lesz a csapata!”, énekelték a boldog drukkerek Temesvári mestert éltetve.

Amikor nem csupán az ellenfelet kell legyőzni...

A tavaszi 5. fordulóban Pécsre látogatott a Kiprichet sérülés miatt nélkülöző Bányász, és noha Plotár fejesével sokáig vezetett, végül vereséggel hagyta el a pályát, részint a játékvezetőnek is köszönhetően. Molnár spori egy vitatható esetnél úgy ítélte meg, hogy Udvardi felkarját érte a labda a tatabányai tizenhatoson belül, és noha a bekk később vehemensen tagadott („Szó sem lehetett kezezésről! Soha nem mondok valótlant, mindig beismerem a hibámat. Jó lenne, ha a játékvezető is így tenne”, idézte szavait a Dolgozók Lapjának másnapi példánya), a pécsiek nem nézték az ajándék ló fogát, és berúgták a büntetőt, majd a hajrában egy Bérczy-fejessel a győzelmet is megszerezték.

Szerencsére a Rába ETO elleni hazai összecsapáson sikerült kijavítani a pécsi fiaskót, és visszavágni az őszi vereségért. A következő, Vasas elleni meccs aztán, akárcsak a két csapat őszi találkozója, ismét Kiss Imre miatt marad emlékezetes, aki a pestiek javára megítélt büntetőt hárította, és további remek védésekkel tartotta életben a Bányász bajnoki álmait.

Végy egy jó kapust!

Ekkoriban a remek hálóőr elképesztő, ötvenszázalékosnál is jobb mérleggel büszkélkedhetett, már ami a büntetők hárítását illeti: addigi pályafutása alatt ugyanis 33 esetben szemezett a mészpöttyre tett labdával, és csupán 16 esetben rezdült meg a hálója.

— A kapus feladata „egyszerűen” az, hogy mindig ott legyen a helyén, amikor kapura lövik-fejelik-gurítják a labdát – mondta Kiss a Dolgozók Lapjának, majd elismerte: nem látványos a stílusa, inkább arra koncentrál, hogy mindig a labda közelében legyen.

A Tatabánya az ezután következő három mérkőzését veretlenül abszolválta (közte a váci vendégjátékkal, amelyen sikerült visszavágni a demoralizáló őszi 0–4-ért), és megérkezett a válogatottakkal teletűzdelt Bp. Honvéd nyakára: négy körrel a vége előtt mindössze egyetlen pont volt a különbség, és túlzás nélkül mindenki (talán még az ellenfelek játékosai is) azt várták, hogy a félelmetes támadógépezettel rendelkező Bányász megszerzi története első bajnoki címét. Ám minden másként alakult...

„Államérdek, hogy itt átjussunk!”

– A Vác elleni tavaszi idegenbeli bajnoki előtt az egész város felbolydult, hiszen akkor még reális esélyünk volt a bajnoki címre – emlékszik vissza Petrik József, aki ma is szerkesztőségünk megbecsült tagja, az 1987/88-as bajnokságban pedig Plotárék szinte minden meccsén a lelátón foglalt helyet a Dolgozók Lapja tudósítójaként. – Hatalmas tömeg kelt útra Tatabányáról, hogy a váci stadionban buzdítsa a kedvenceit. A szobi révnél nem is tudtunk átkelni, ezért átmentünk Tahitótfalura, ahol egy Bányász-drukkerekből álló, körülbelül másfél kilométeres sor fogadott minket. Mivel esélyünk sem volt a sort végigállni és egyúttal a meccsre is odaérni, egyenesen a révkalauzhoz hajtottunk, és közöltem vele, hogy államérdek, hogy mi itt átjussunk. Ekkor odajött egy számomra ismeretlen tatabányai srác, és közölte, hogy egy szabad helyük van a Zsiguliban. Igen ám, csakhogy mi ketten voltunk. „Akkor összébb húzzuk magunkat”, érkezett a felelet.

– Az eredményeket visszanézve azt mondom, jobban kellett volna koncentrálnunk a kisebb csapatok ellen – véli Vincze István. – Nagyon sok gólt rúgtunk, az előrejátékunk rendben volt, de sajnos a „kis meccseket” nem tudtuk hozni, például a Szombathely vagy a Zalaegerszeg ellen is csak döntetlent értünk el. Tatabányára viszont rettegve jött mindenki, ezt a volt ellenfelek is megerősíthetik a mai napig. Mindenki beállt ellenünk védekezni, és rendesen felkészültek a játékunkból.

– Talán nem bírtuk el a felelősséget, de az is lehet, hogy még támadóbb taktikát kellett volna alkalmaznunk – találgatja a bajnokság végi leeresztés okait P. Nagy László. – Ez volt az erősségünk, hiszen a középpályánk és a csatársorunk is roppant gólképes volt. Talán eltaktikáztuk magunkat, nem volt bennünk elég mersz, hogy ugyanolyan nagy elánnal támadjunk tovább. Ha nagy a tét, a láb is könnyebben megremeg, ez is benne lehetett. Sokat beszélgetünk a srácokkal azóta is erről a szezonról, és azt találtuk ki, hogy maradnunk kellett volna a háromcsatáros játéknál. Hol Plotár Gyula, hol Kipu, hol Pilu húzódott vissza. A 4-4-2-es felállás tehát annyira nem jött be, de ezzel ennyi idő távlatából már nem érdemes foglalkozni.

Keserű végjáték

Bármi is volt az oka a visszaesésnek, a Bányász a bajnokságból hátralévő négy meccséből egyet sem tudott megnyerni, és csak két döntetlenre futotta erejéből, miközben kikapott az Üllői úton és Székesfehérváron is. Utóbbi mérkőzésen ment el végleg a hajó...

– Meggondoljuk még azt is, hogy Tatabányán kimenjünk focimeccsre! Ennyire szív nélkül és rosszul játszani... Ezt nem fogadjuk el! – dörögtek a szurkolók a meccs után.

A bajnokság utolsó meccsére Tatabányán került sor: Kiprichék ki-ki meccset játszottak a velük azonos pontszámmal álló Újpesti Dózsa ellen az ezüstéremért. A végeredmény 2–2 lett 8000 néző előtt, méghozzá úgy, hogy a félidőben két góllal vezettek – az újpestiek! Moldván és Kiprich találataival végül sikerült kiegyenlítenie a Bányásznak.

– Úgy érzem, nagy igazságtalanság lett volna, ha nem szerezzük meg az ezüstérmet, bár 0-2 után erre nem sok remény látszott. Azonban a második félidőben már az a Bányász lépett pályára, amelyik oly sok örömet szerzett szurkolóinak. Tudom, hogy közhely, de mit is mondhatnék? Boldog vagyok, nagyon örülök a sikernek. Azt hiszem emelt fővel távozhatok Tatabányáról, ahol szép három évet töltöttem – idézte a Dolgozók Lapja a búcsúzó mester szavait.

Az ezüst is szépen csillogott

A csapat tagjaiban azóta is van hiányérzet amiatt a szezon miatt.

– Valami biztos hiányzott belőlünk, mert botlottunk, amikor nagyon kellett volna a győzelem, és nyerhető mérkőzéseket veszítettünk el. Hosszú idő elteltével már nem olyan fájó ez, hiszen az ezüst is szépen csillog. Azt a szezont mi rontottuk el, ezt tudjuk. Senkit nem hibáztatunk. Ha nyertük volna a meccseket, a Honvéd bármit csinálhatott volna – sóhajt fel P. Nagy László.

– Sajnálom, hogy nem sikerült bajnokságot nyerni – vallja be Vincze István, az ezüstérmes csapat balszélsője, aki a napokban ünnepelte 51. születésnapját. – Ez a város és ez a csapat megérdemelte volna az aranyérmet. Nyerhettünk volna a következő években is, ha nem megy szét az akkori gárda. De a klubnak fenn kellett tartania magát, ezért eladták a húzóembereket. Kiprich Józsit, engem... A bánya megszűnése után aztán még nagyobb hátrányba kerültünk, de a rendszerváltás számos klubra hasonlóan hatott.

Az ezüstérmes szezont még két 6. és egy 5. hely követte, de 1992-ben bekövetkezett az, amit a tatabányai szurkolók java része elképzelhetetlennek tartott: 37 elsőosztályú szezon után a Tatabányai Bányász SC elbúcsúzott az első osztálytól...

Noha azóta többször is volt esély arra, hogy ismét a régi magasságokba jusson a tatabányai labdarúgás, napjainkban, amikor a Tatabányai FCE a megye II.-ben szerepel, ez meglehetősen távolinak látszik. Talán nem véletlenül sóhajt fel a harminc évvel ezelőtt történtekről beszélve Plotár Gyula:

– Hogy örülnénk ma egy élvonalbeli ezüstnek Tatabányán...

(Forrás: Hungaricana/Dolgozók Lapja, Wikipedia)