Skandalumok költője: így szól a Rammstein-énekes 100 verse

Az utóbbi zenekarnál az énekes, Till Lindemann állt a fókuszban, akiről egyelőre csak vádaskodások szintjén hangzott el, hogy visszaélt a koncertek utáni partikra meghívott női rajongói bizalmával és zaklatta őket, de drogokról és furcsa szituációkról is lehetett olvasni a médiában. Később sem történt vádemelés, így akár a klasszikust idézve – A negatív reklám is jó reklám – mondhatjuk, hogy a Rammstein budapesti koncertjének ez a hírverés is jót tett. 

A rajongók és kritikusok szerint is a kortárs rock egyik csúcsteljesítményét nyújtó telt házas Rammstein persze nem egyenlő az énekessel, akinek viszont Magyarországon is megjelent legújabb verseskötete. A Cser Kiadó érzett rá – vélhetően idejekorán – hogy a német énekes, dalszövegíró verseire rámozdulnak a magyar rajongók és netán azok is, akik ennyi botrány után kíváncsiak, hogy Lindemannban végül van-e annyi lírai érzékenység, hogy feledtetni tudja (vagy éppen megerősíti) a skandalumok által vélt-valósat. Nos, a szerényen csak 100 vers címet kapott könyv nem cáfol rá a rockszínpadon és annak backstage szektorában bizarr viselkedéséről elhíresült énekes-dalszerző eddig megismert világára. 

És rögtön kezdhetjük Matthias Matthies költeményeket kísérő – egyébként rendkívül szuggesztív és érzékletes – illusztrációval, melyek szinte mindegyike „kizárólag csak felnőtteknek ajánlott”. A versek pedig, hasonlóan a – mondjuk ki végre – elvártakhoz, hozzák azt a különös, egyrészt meditatív, másrészt féktelen pajzánságot mutató hangulatvilágot, mely egy ilyen techno-metal együttes frontemberéhez passzol. Lindemann versei nem különben botrányosak, mint József Attila Szabad ötletek jegyzéke című pszicho-lírája vagy Allen Ginsberg műfajteremtő kitárulkozást hozó szabadversei. A zömében rövid, ütős, egyes esetekben haikuszerű költemények generációs minihimnuszok, szerelemről, érzékiségről, férfi-nő mizériákról, szabadságról, kultúráról, barátságról, társadalmi feszültségekről szólnak.