Jégcsákány és stroke

Az idősebb olvasók, akik különös figyelmet fordítottak Sharon Stone munkásságára persze nemcsak az Elemi ösztön Catherine Tramell-jét tudják felidézni, de az 1980-ban indult színészi karrier számos fontos állomását is. Így például a Salamon király kincse, a Rendőrakadémia 4., a Steven Segal-lal közös Nico, a Sliver, A gömb, A macskanő vagy az Alpha Dog című produkciókat. 

Sharon Stone ebben a könyvében mégsem ezekről és a többi általa is felfuttatott filmekről vagy a hollywood-i sztárvilágról ír kötetében. Jelesül arról, hogy 2001-ban stroke-ot kapott, emiatt gyakorlatilag teljesen leépült és tönkre is ment anyagilag is. Stone ugyanakkor nem cáfolt rá a filmjeiben zömében alakított kőkemény egyéniségekre, és az életben is ezzel a hozzáállással küzdött, hogy az agyvérzés után ismét talpra álljon.

Könyvében kendőzetlenül ír arról, hogy a betegség miként vitte padlóra, mely folyamat során nemcsak karrierjét volt kénytelen parkolópályára tenni, de egészségén túl családi élete is romokban hevert. A kötetben elmeséli, hogy miként állt fel ebből a mélypontból, de természetesen az agyvérzés előtti pályafutása legfontosabb állomásairól, legendás szerepeiről, kollégáival valló kapcsolatáról is őszintén vall. 

Stone nem tagadja, hogy egy olyan világban, ahol a siker az üzemanyag és ahol a bukás egy karrier végét is jelentheti, ahol kíméletlen gazdasági, üzleti számadatokká züllik le a színészi, filmes tehetség, nem egykönnyű egy ilyen súlyos betegség után visszatérni. Mint írja: nem az volt számára fontos, hogy újra a filmgyárak elsőszámú „szívdöglesztő asszonya” legyen, hanem, hogy visszanyerje egészségét, emberi kapcsolatait és pozitív életlátását és erőt adjon más nőknek a betegségekkel és más nehézségekkel való küzdelemhez, a túléléshez.