Életút

2023.01.07. 07:34

Elbúcsúzott az énekkartól az utolsó bánhidai kovácsmester

Az utolsó bánhidai kovácsmester a kottafüzetét is letette. A nyolcvanötödik évében járó Hlogyik Istvánt búcsúztatták a Szlovák Házban dalos társai, a Bánhidai Szlovák Nemzetiségi Dalkör tagjai.

Sugár Gabi

Hlogyik István és Ambrus Lajosné az ünnepségen

Forrás: 24 Óra

Fotós: Sugár

Nagy volt a sürgés-forgás a bánhidai Szlovák Házban. Hlogyik István búcsúztatására jöttek össze az énekkar tagjai. Pista bácsi fehér ingben várta a vendégeket. Keze egy kis boton pihent. 
– Sajnos erre már szükség van – mutatott a botra. Az éneklés nem jelent gondot számára, de a fellépések során már nehezére esik az állás. Hlogyik István 1938-ban Bánhidán született. Kiválóan beszél szlovákul, vagy ahogy fogalmazott, tótul. Szülei is így beszéltek sokáig. Édesanyja korán meghalt, s édesapja akkor egy tarjáni sváb asszonyt vett el. Ekkor már a magyar volt a közös nyelvük otthon. 
Az énekkar utolsó alapítójaként most leteszi a kottafüzetét. Persze erre eddig sem volt nagyon szüksége. 

A körülötte lévő dalostársai együtt mesélik: Pista bácsi több nótát ismer és énekel, mint az énekkar. Harminc év alatt száznál is több szlovák dalt és éneket gyűjtöttek. Sokszor kérték Pista bácsi segítségét, aki lefordította nekik magyarra őket, hiszen anyanyelvi szinten beszéli a nyelvet. 

A zene szeretete már korán megmutatkozott nála. Ocskay Simon tanár úr az ifjúsági fúvószenekarába is beválogatta. Trombitásként járta a településeket, s zenélt több együttesben. A Zsombók zenekar mellett a Steinerben, s kisegített olykor oroszlányi zenészeket is. A muzikalitását édesapjától örökölte. Szeretett énekelni, s Pista bácsi boldogan hallgatta. Telente szóltak jobbára a dalok, mert tavasztól őszig nagyon sok feladatot adott nekik a föld. 

Az utolsó bánhidai kovácsmesterként vált ismerté. A Magyar Televízió 2006-ban kisfilmet is készített róla, természetesen szlovák nyelven. 

– Van egy 1942-ben készült kép rólam. Négy évesen már egy fatuskón a vasat „vertem”. Mindig is vonzott a vasas munka. Apámnak volt lova, s amikor patkoltatni ment, érdeklődve figyeltem a kovács munkáját. Nem volt kérdés, hogy én is az leszek. 

Három év alatt tanulta ki a mesterséget, majd a bányánál dolgozott. Kezdetben Oroszlányban, majd a XV-ös aknánál, a mai skanzen területén lévő kovácsműhely egyik mestere nyugdíjba ment, s odakerült. Huszonhét évig dolgozott ebben a műhelyben, majd hét évig Mányon. Onnan ment nyugdíjba. Mielőtt megnyílt a skanzen, az akkori igazgatónő, Fürészné Molnár Anikó kereste fel, hogy a kovácsműhely ismét életre kelhessen. Ettől kezdve rendszeresen lehetett találkozni Hlogyik Pista bácsival, amint éppen kalapáccsal munkálja meg a vasat az üllőn. 

– A sorra megszűnő műhelyekből szedtem össze az eszközöket. Patkók mellett megannyi tárgyat készítettem itt. S amíg bírom, addig megyek is a skanzenbe – mondta mosolyogva. 
A szerencsehozó patkóiból e sorok írója is kapott már. Pista bácsi elmesélte, hogy megszámlálhatatlan mennyiségű kispatkót készített, amelyek Belgiumtól, Németországon át Szlovákiáig szolgálják az ismerőseit, barátait. 

Józsira terelődik a szó. Bányalóként dolgozott ez a különleges ló még a gépesítés előtt a XV-ös aknán. Józsi négy lábbal állt a földön, és kiválóan számolt. Tízig. Ha ugyanis ennél több csillét akartak húzatni vele, akkor nem volt hajlandó elindulni. Figyelte a csillék illesztésének kattogását, s ha tíz vagy annál kevesebb volt, akkor indult csak el. Pista bácsi dolgozott két cikluson át a szlovák nemzetiségi önkormányzatban is. Küldöttként gyakran képviselte Bánhidát.

A búcsúztató kezdési időpontja közben megcsúszott. Elillant az idő, ahogy hallgattam Pista bácsit, aki mosolyogva mondta: 

– A dalok és a barátaim hiányozni fognak. Ahogy a lovak is már egy ideje. Bánhidán ma már csak kettő van, így kovácsra sem nagyon van szükség.
Pedig annak idején járta a környéket, s megannyi lovat patkolt. A Magyar Televízió kisfilmjében is beszélt erről, sőt, be is mutatta a folyamatot. Ahogy azt is, miként dalolt a műhelyben, s közben zenélt az üllő és a kalapács. 

Az ünnepségen Ambrus Lajosné, a szlovák nemzetiségi dalkör vezetője köszönte meg Pista bácsinak az elmúlt három évtizedes munkáját, majd Mazalin Zoltánné, a nemzetiségi önkormányzat elnöke mondott köszöntőt. Az ünnepelt alig várta, hogy dalra fakadjon a társaság. Elénekelték, hogy „Pista bácsi éljen soká”, majd sorra csendültek fel a magyar és szlovák dalok, miközben Pista bácsi mosolyogva mondott pohárköszöntőket. 

Hlogyik István az elmúlt évtizedekben megannyi dologban az élen járt. Most, nyolcvanötödik évében a dalkör alapítói közül utolsóként köszönt el a fellépésektől. Dalostársaitól, az üllőtől és a kalapácstól azonban még most sem akar teljesen elszakadni. 

– Találkozunk a skanzenben – búcsúzott, amikor kikísért a Szlovák Házból. Mikor hazaértem, elővettem a patkót, amit korábban Pista bácsitól kaptam, s megmutattam a fiaimnak. S meséltem nekik az utolsó bánhidai kovácsmesterről, aki a kottafüzetét is letette. De minek is az, amikor minden nóta a fejében és a szívében van.

 

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kemma.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában